Tiszta lappal a világban

It’s the climb! Tökéletes a teljesség igényének hiánya, mert sokan lemaradtak az év végi közös képről ilyen-olyan okból. Mindenesetre nagyvonalakban ezeket a könyveket olvastam el idén. A legtöbbjüket szerettem is, ami nagy szó. Ebben az évben maga az út számított, mert túl sok minden volt mögöttem, és még több minden előttem, úgyhogy lépésről lépésre másztam át – az életen is, meg a könyveken is. Olvasott könyvek száma: 57 (Non, je ne regrette rien) A 12 legjobb havi lebontásban a következő: Január: Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség Február: Claire Keegan: Ilyen apróságok Március: Gabriel García Marquez: A pátriárka alkonya Április: Sun-Mi Hwang: Rügy Május: Julie Otsuka: Amikor Isten volt a császár Június: Naomi Alderman: A jövő Július: Chloe Gong: Az ilyen vad öröm Augusztus: Julie Otsuka: Buddha a padláson Szeptember: Finy Petra: Ultramarin Október: Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró November: Irene Solá: Szemet adtam neked, s te ...

„- Te ezt nem érted – és hüppögött. - Homok van, csak homok van itt benn”, és a mellére mutatott. Afféle pireneusi Száz év magány , konganak benne a suhanó évszázadok. Egy romló ház, az ördög fészke, tele nőkkel, hibás, gnóm csecsemőkkel. Erőszakos, gyomorforgató, mocskos és áldatlan. Test- és bűnközeli. Nehéz szöveg: a daróchalom alatt nincs meleg szalma. Nagyon vártam Irene Solá új regényét, annak ellenére, hogy nem tudtam, mire számítsak tőle, hiszen a Gátak posztmodern, útkereső prózája után az Énekelek, s táncot jár a hegy szerintem mestermű. A harmadik regény, gondoltam, már egy érett alkotó munkája lesz. Még nem aratás, de már egy gazdag termés ígérete. Való igaz, rettentően erős írás. Nagy ívet jár be viszonylag rövid terjedelemben. Kiemelkedő az ötlet, meg a kivitelezés is. Ahogyan Márquez klasszikusában, a férfiak itt is csupán egymást váltó ködalakok. Haláluk olykor brutális, de az asszonyok élete jóformán zavartalan fut tovább, miközben a patás sosem jár messze, és bűze ...

„– Ha naggyá akar lenni az ember, akkor nagyot kell álmodnia.” Collins a nagyívű, gótikus történetek mestere. A három regénye közül ez tetszett a legkevésbé, és még így is az elvárásomnak megfelelően teljesített. Mágikus atmoszférája sűrű, baljós vibrálással teli. A mindent behálózó pókfonalak rezonanciája dermesztő és varázslatos. Szeretem az írónő stílusát, annak negatívumaival együtt. A terjengősségét, a lomha tempóját, hogy a regényeiben alig történik bármi, és még az is annyira életlen, elmosódott, mint a reggeli tejköd a város felett. Nem való mindenkinek. Éppen emiatt megeshet, hogy csak a bennem sínylődő, szörnyen elnyomott sznob értékeli ekkorára, de ez nem igazán számít. Én két dologtól irtózom: a bohócoktól, meg a pókoktól. És ezzel most olyasmit árulok el magamról, amit egyáltalán nem kellene, szóval ugorjunk. Tehát: pókok. Masszív testű trópusi pókok mágikus erővel. Hipnotikusak, megtévesztőek, életveszélyesek. Nem támadnak rád se magukban, se végeláthatatlan hordákban. Ők...

„Azt hittem, vége, minden út lezárult, de akkor megérintesz a jóságoddal, és már merek emlékezni.” Mindig hozzám szól, és leginkább ezt szeretem benne. Úgy értem, van itt belül valami, a lelkem egyik zugában, ami nem csak érti, de érzi is ezeket az írott hangyafekete betűsorokat. A nagyon mély gyász hoz fel a mélyről ilyen mondatokat. A szeretetlen gyermek zavarodottsága, magánya, haragja kiált így az ég felé az évtizedek távolából. Nem kétlem, hogy a barátja elvesztése felett érzett bánata kapcsolódott össze benne azzal a múltbéli traumával, amit az anyja halála okozott. Egy be nem hegedt törésvonal. Egy éles, tépett sebszél. A hosszasan göngyölődő, összepréselt gyász beszél így, a kétségbeesés. És a felismerés, a felszívott, megdagadt életbölcsesség ereszti szabadjára mindezt, mert a végtelenségig semmi se halmozódhat. Ki kell engedni. Meg kell engedni neki, hogy éljen a jogával: fájjon, mint a rossznehézség. Nekem is van képzeletbeli barátom. Öribarim, aki gyermekkorom óta kísér. Ak...

„Térben és időben már megejtette a bemetszést, most feltöltötte atmoszférával és vággyal. Föld és tűz és víz volt a lapokon; egy férfi meg egy nő, emberi magány és csalódás.” Claire Keegan stílusa olyan, mint a tapló: szikkadt, kemény, fakó, de alkalmas rá, hogy tüzet szítsanak vele. Szinte kínosan életközeli és nyers, mintha kevés dologgal lehetne elképeszteni. Olyan a hangja, mint akinek nincsenek már illúziói. Az ír szerzőnő korábbi kötete történesen az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra, így sokat vártam ettől a rövidke novelláskötettől is. Nem rezgett a léc. Ennyit el tudok mondani. Ám míg az előbbi felemelő reménnyel töltötte meg a szívemet, addig a Már későn pont azt adta, amit a címével sugallt. Hogy elkéstünk. Mindennel. Visszafordíthatatlanul, jóvátehetetlenül. Tekintvén, milyen karcsú könyvecskéről van szó, melyben három leheletnyi különálló történet lapul, ez a teljesítmény egészen lenyűgöző. Van ebben a végletességben valami logika. Az tud zsigeri elhiva...

„Az őszinteséget, a nyitottságot, a valódiságot szeretem.” Már megint Christina Lauren, és miért ne? A ködös reggelekkel beköszönő őszben az a legjobb, hogy gondolatban vissza lehet utazni a nyárba. Fogsz egy könyvet, meg egy bögre kakaót, és tessék: egy trópusi magánszigeten süttetheted ropogósra a bőröd. Szinte érzed a homokszemeket a hajadban, látod, ahogy fehéren leperegnek a lábad szárán. Ó, igen. A történetnek van némi My fair lady hangulata. Az elején főként, és ez rendkívül szórakoztatott. Azt is szerettem, hogy a szerzők ezúttal is a remek humorú, édes hangulatba csempészték bele a mélységet, a komoly témákat, és nem fordítva. Így elsősorban szórakoztam, de közben mégsem éreztem úgy, hogy a semmit csépelem egy légüres térben. Azt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy szerintem Anna az eddigi legjobb női karakter, akit a Lauren-páros megalkotott. Emberpróbáló élethelyzete ellenére, vagy éppen emiatt hihetetlenül empatikus, fogékony és napsugaras személyiség. Bátor is ugyanakkor,...

„Néha azt képzelem, a lélek világít az ember bensőjében. Egy szikra abból a láthatatlan tűzből, amelyet úgy hívunk, Isten.” Sue Monk Kidd nem ismeretlen számomra. Tudom róla, hogy különleges madara ő a kortárs irodalomnak. A regényei, szóljanak bármiről, olyanok, mint a fák szelíd árnyékában megbújó mélyvizű tavak. Ez a történet anélkül húz mélyre, hogy sérülést akarna okozni. Eleinte nem érted, mire megy ki a játék. Azt hiszed, a házasságtörésről szól az egész, pedig valójában arról szól a legkevésbé. Az elszigeteltség, a lélek rabsága több szimbólumon keresztül megjelenik benne. A szülő-gyermek kapcsolat, a gyerekkori traumák, és az öntudatra evickélés szelíden, ezer színnel árnyalt meséje ez. A karakterek nem elsietett sablonok vagy karikatúrák, hanem valódi alakok. Mindegyiküket érezni, érteni lehet. A cselekmény annyira lassú, hogy valójában szinte nincs is. Kimarad jóformán, de nem hiányzik. Ez nem olyan regény. Ez belső utazás. Megvoltak a magam okai arra, hogy el akarjam olvas...

„Felgyullad a fény, kialszik a fény.” Kialudt ezen a tavaszon, végleg. Beteg volt, tudjuk. Bánatos vagyok, mikor erre gondolok. Auster olyasféle író volt, akit tisztelni lehetett inkább, mint szeretni, én mégis szerettem. Furcsa fickó volt azzal a nagybolygónyi, szuggesztív szemével. A Sunset Park eredetileg 2010-ben jelent meg, de nálunk ez a regény zárta az életművet. Szerintem ez egy modern bűn és bűnhődés történet. Olyan evidens a szimbolikája, mintha papírvágó késsel metszette volna ki a mintákat. A baseball, mint a szerencse és balszerencse jelképe ugyanúgy átvonul a regény ívén, mint az apa-fiú kapcsolatok bonyolult, sóhajos, félszeg dinamikája. Az illegális házfoglalás vagy lázadás, vagy omladozó, utolsó menedék, mielőtt a valóság kíméletlenül utolér. A főhős önmaga elől fut, már ahogy az lenni szokott, de a sorsát ő sem kerülheti el. Szubjektív élmény az ilyesmi, kinek hosszabb, kinek rövidebb az út. Lehet hirtelen és brutális, vagy tompa, csillapíthatatlan lüktetés évtizedek...

„– Nem hinni kell, hanem továbbcsinálni. A képtelenségig kitartani.” Meg kell mondjam, Finy Petra igazán szép irodalmat csinált itt nekünk ezzel a regénnyel. Amolyan szorongatóan, szaggatósan szépet. Képzeletgazdag szóképek, sima, lélegző, dallamos nyelvezet – keserédes, mintha cabernet sauvignon ba pácolta volna a lelkemet. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy egy-egy könyv olvasása közben az jut eszembe, ilyen pazar mondatokat mégis hogyan lehet írni, és ezt én most akkor kinek köszönjem meg? Az írónak, a kaporszakállúnak odafenn, vagy valaki egészen másnak? Mert az ilyesmi ajándék, ezt biztosan tudom, s azt, ugye, illik megköszönni. A regény a legendás, fortyogó, lázadó ’60-as éveket idézi meg. Nevezhetjük tehát az Ultramarin t hiteles korrajznak vagy fájdalmas múltidézésnek, de ennél azért mélyebbre megy. Öt kamaszgyerek bonyolult kapcsolati hálózatán keresztül mutatja be minden rendszerek rákfenéjét. Olyan kicsi is elég, hogy összeomoljon a világ. A romjait görgetjük magunkkal, gener...

„Mert amikor egy férfi nem ösztönöz arra, hogy elérd a csillagokat, Nora, bogaram, akkor egy befőttesüvegbe tesz, és elzárja a fényedet. Nem kell megelégednünk azzal a levegővel, ami a fedél tetején fúrt lyukakon keresztül eljut hozzánk. Mi magunk is csillagokká válhatunk…” Mindenki tudja, hogy szeretem Sarah Adamset, és erre igen jó okom van. A szivárványosan derűs könyveiben elszórva fellelhetők olyan fontos gondolatok, amik felérnek egy kiadós edukációval az önszeretetet illetően. Ha elfelejtettél valamit magaddal kapcsolatban, arra ő biztosan sietve emlékeztet. Sarah Adams megbízható, igazi csajos csaj. Tényleg az a legjobb benne, hogy ezekbe a sablonos, szinte már elviselhetetlenül cuki sztorikba indirekt módon beleszövögeti a lényeges mondanivalót, amiről valószínűleg anya vagy a nagyi sose beszélt nekünk, mert ők se tudták, merre van az arra. Ami még lényegesebb, hogy a feminizmust nem a túloldalról tolja, nincs benne férfigyűlölet. Olyan szépen megtalálja a balanszot: rügyf...

„Egy feneketlen zsebből vagy bélésből papírfecnit vett elő. A fényfogó hold továbbgördült; a világot újra elöntötte az értelem és a fény és a jelentés csodálatos hiúsága.” Érezted már azt valaha, hogy valami jó volt, és közben valahogy mégsem volt jó? Meglepetésként ért. Nem tudtam, hogy Chabon ilyet is tud. Az már más kérdés, hogy tőle nem ezt vártam, de nem tragédia ez. Nincs író, aki mindig ugyanúgy teljesít, ha meg van, akkor azt az írót nem érdemes olvasni. Akkor középszerű, semmilyen. Márpedig Chabon kiváló író, egyike a kedvenceimnek. Próbált biztosra menni a papagájjal meg a gyerekkel, és azzal, hogy szándékosan nem mondta ki a főhőse nevét. Viszont ezzel rosszul számolt, mert egyáltalán nem érdekelt, ki a főhős. A papagáj meg a gyerek még működött valamiképpen, de ezt a háborús vonalat teljesen feleslegesnek, olykor pedig hatásvadásznak éreztem. Össze vagyok zavarodva picit. Fátyolosan szép próza megható jelenetekkel, remekbeszabott írói képekkel, gyomorszorítóan szép gondolat...

"- Na, legalább végre van időm elolvasni - nyugtattam meg magamat félhangosan, és bal kezemmel felkapcsoltam az olvasólámpát." Rég nem találkoztam a Rényivel, pedig erősen idejét éreztem már. Fura fickó; csalános, viszketeg humora van. Mesél egy sztorit, aztán az utolsó pillanatban, mint az ostor, visszacsap vele. Szerintem élvezi. Szeret csipkelődni, na. Ismerünk ilyen alakokat mind, nem igaz? Szóval, ez a Rényi amúgy nagyon jó fej, én legalább is bírom. Van neki az a két korábbi kötete, huhh, hogy azokon mennyit heherésztem! Gondoltam, majd most is ez lesz, már készítettem a csipszet. Aztán valahogy csak elmaradt az a gonoszdi félmosoly, amit korábban az arcomra csalt mindig. Felhagyott azzal, hogy olyan nagyon meg akarjon lepni. Mert ugye az van, hogy ezt a mi megviselt kis népünket egyre kevésbé lehet megdöbbenteni. Sztoikusak lettünk kicsit, nem igaz? Csak belülről rág az a fránya szorongás, hogy valami nagyon nincsen jól itt nálunk. Gúnyos volt ezúttal is, de sokkal szó...

„Végső soron nem voltak többek ennél. Két egymáshoz simuló szív, két eggyé olvadó árnyék a pislákoló gyertyafényben.” Nem akarok túl elragadtatott kijelentéseket tenni, de határozottan ez volt a legjobb történelmi fantasy, amit az utóbbi időkben olvastam. Pont annyira volt színes, izgalmas, veszedelmes és gyönyörű, mint a város, és az a halhatatlan szerelem, amiről szól. A valós történelmi elemeket Gong szépen beledolgozza a saját fantáziájába, ami nagyon gazdag, szertelen, és majdhogynem tökéletes. Szerettem, hogy erre a második kötetre valóban főhősökké tette a szerelmeseket, kirajzolt körvonalaikba ezernyi árnyalat cseppent. A nagy kedvenc Marshall maradt, de ebben semmi meglepő nincsen. Néha, amikor hozzá hasonló karakterekkel találkozom, azon gondolkodom, ha ők lennének a főszereplők, vajon ugyanilyen érdekesek lennének? A választ természetesen nem akarom tudni, nekem jó így is. Fogalmam sincs róla, mennyiben lehet ezt a történetet nyugodt lelkiismerettel leegyszerűsíteni az ifjús...

„Talán nincs igazság. Talán semmi sem olyan egyszerű, hogy csak egy igazság létezzen.” Ez bizony így van ennek a könyvnek az esetében is. Rómeó és Júlia a multikulti Shanghaiban az első világháború után – ez kellően vadul hangzik, meg kell hagyni. A regény követi az alapjául szolgáló Shakespeare dráma főbb pontjait, ám ezt egészen egyéni módon teszi. Öntörvényű írás, és szerintem elég jó is. Nekem ugyan röhejesen sokáig tartott elolvasni, de ez egyáltalán nem a regény hibája. Az élet néha huppanós, ennyit erről. A gyönyörű külcsín igényes nyelvezetet takar. Az írónő remekel hangulatfestésben, világ teremtésben és cselekmény építésben. Tudja, hogyan keltse fel az olvasói figyelmét. Tudja, hogyan kell feszesre húzni a húrokat, és hogy mikor engedjen rajtuk egy picit. Pazar érzékkel teremt valami igazán különlegeset. A sajnálatos tény az, hogy maga a történet és a hely, ahol játszódik, sokkal érdekesebb, mint a főhősök, és ami a tragédia, hogy a mellékszereplők is jóval izgalmasabbak, sze...

„Hogyan kérjek bocsánatot azért, mert szeretném, ha egy szó, egy történet, valami szép dolog az enyém lehetne?” Határozottan van ereje ennek a szövegnek, ám ez nem olyasmi, ami elsöpör. Nincs ritmusa, forgása. A nehézkes, ragacsos borzalom, ami árad belőle, minden bizonnyal szándékos, de nehéz átverekedni magát ezen az embernek. Olvastam már korábban is Wardtól, és szerintem kegyetlenül jó író. Van az írásaiban valami mély, őserejű sajgás, valami tompa, lüktető fájdalom, ami elviselhető ugyan, de sosem szűnik. Lusta, mély és sűrű, mint a mocsár. Valahogy így kell elképzelni. Ne vágj bele, ha erre nem vagy felkészülve. A mágikus realizmus itt nem enyhít semmit, ez a makacs delíriumi állapot talán megmenti a főhősnőt, de az olvasót biztosan nem. A „civilizált fehér ember” kifejezés, mint fogalom, szerintem már nagyon-nagyon régen értelmét vesztette. Úgy értem, soha nem volt túl sok alapja ennek, tekintvén, hogy mit vagyunk képesek megtenni embertársainkkal bőrszín, társadalmi rang,...

„Egyfolytában a jövőt próbáljuk utolérni. Csakhogy amikor odaérünk, nem azt látjuk amit vártunk. A valóság olyakor felülmúlja még a képzeletünket is.” Rég olvastam ilyen okos könyvet. Összetett, jól átgondolt, minden részletében maradéktalanul kidolgozott. A stílus sima, mellőzi a manírokat, nyelvi cirádákat. Teljesen letisztult, és – ki nem állom ezt a szót, de most jobbat nem találok: olvasmányos. Mondhatjuk sci-finek vagy posztapokaliptikus regénynek, de valójában egy tökéletesen reális jövőképet fest meg, ami még csak nem is tűnik olyan távolinak.   Szerettem a világos, egyenes hangnemet, az egyszerűnek tűnő, mégis rafinált történetvezetést, a vallási témát boncolgató vonalat, a lezárást. Az, hogy mindez egy nő fejéből pattant ki, csak még élvezetesebbé tette számomra. Íme, egy nő, aki ennyire érti a világ működését és ennyire észnél van, miközben mégis érezni benne azt a nőies lázadást, hogy nem szégyell érzelmi vonalról közelíteni. Bár be kell vallani, ebben a tekintetben ige...

„De az álmok sosem voltak reményteliek. Soha nem mutattak olyan jövőt, amelyben a családja újra teljes.” Nagyon vártam ezt a KULT kötetet, és forrón reméltem, hogy igazán jó lesz. Nos, a kívánságom teljesült, de emiatt az örömömbe vegyült némi üröm. Ez a könyv ugyanis egy pokoljárás, egy eleven, nyílt seb, lüktető, fehér fájdalom. Hogy lehet jónak nevezni egy olyan írást, aminek az olvasását egyszerűen csak túl kell élni? Az unott, önáltató, vágytól vak anya ostoba figurája végig fenntartotta a dühömet, miközben a férje, és főként a gyermekei sorsa láttán megszakadt a szívem. Ott volt a tükör, nem kellett belenyomni az arcát, és üvölteni: „ezt tetted, ezt!” Az élet, a telő évek kíméletlenül beledörgölték az orrát minden bűnébe. A probléma ezzel csak az volt, hogy minden tettéért valaki más fizetett meg. Borzasztóan jól fejlett igazságérzetem van, és mivel a valóság ritkán játszik sportszerű, tiszta eszközökkel, így elég sok bosszankodnivalóm akad, ha körbenézek olykor-olykor. Ez a tört...