Tiszta lappal a világban

  "(…) odaadó szeretetre csak az számíthat, aki egyszer, valamely ponton viszonozza is. Azért, hogy az ember egyszerűen csak megpróbál jó lenni, még nem jár semmi cserébe." Sokféleképpen lehet írni a társadalomról és a világrendről, amelyben élünk, elvégre sokan írtak már erről, és többen nem is éppen rosszul. A szabadság eszméje napjainkban talán még markánsabb és meghatározóbb vezérvonal, mint bármikor a történelmünk folyamán. Csakhogy a szabadság kényes dolog, és hiszem, hogy ahány ember, annyiféle elképzelése létezik ennek az elvont, megfoghatatlan fogalomnak.   Jonathan Franzen: Szabadság c. regénye az egyik legjelentősebb írás, amit az utóbbi években olvastam. Nagy falat volt, nem csak tetemes terjedelmét tekintve, hanem mondanivalójának sokrétűsége, mélysége miatt is. Igazi, hamisítatlan realista alkotás, mi több: jellemzően, égbekiáltóan amerikai. Nagyívű nagyepika és családregény, amelynek évtizedeken átívelő története égetően fontos politikai és társadalmi kérdések

  "– Igaz ugyan, hogy az ember zavarodott, tévelygő, sérült, és tele van félelmekkel, de közben egy áldozathozatalra, gyarapodásra és törődésre képes összetett és szépséges lény [...]"  Új, ismeretlen vizekre eveztem ezzel a regénnyel, hiszen a tudományos fantasztikumot eddig csak messziről szemléltem. Első látásra felkeltette az érdeklődésem a mantrának is beillő, rövid, egyszerű, de hangzatos címével, a sejtelmes borítójával, és a fülszöveggel, amely egy érdekfeszítő disztópiát ígér.  M. G. Wheaton: Emily örök c. sci-fi regénye a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg nemrégiben. A szerző eredetileg forgatókönyvíró, és erre olvasás közben akkor is rájöttem volna, ha történetesen nem tüntették volna fel a könyv hátoldalán. Az események filmszerűen peregnek, méghozzá sebesen, ugyanakkor tökéletesen érthető, részletes leírásokat is kapunk. Ez nagy segítség egy olyan sci-fiben járatlan olvasó számára, mint amilyen én is vagyok. Sokat adott az élvezeti értékéhez az, hogy sike

"(…) az odaadás és szívjóság csodás oázisai olykor a világ legeldugottabb zugaiban, ritkán látogatott kis sétányain vagy szeles sikátoraiban bukkannak fel; az pedig különösen nagy örömmel töltötte el, hogy mindez nem kerülte el a figyelmét. " Valami ilyesmire vágytam már hosszú ideje. Valamire, ami nem fullasztóan, nyomasztóan fajsúlyos ugyan, de nem is bosszantóan sekélyes. Olyasmire, ami magával ragad, és egyszerűen csak szórakoztat. Igazából imádtam, mert relaxálóan hatott rám, és kiváló figyelemelterelőnek bizonyult. Rose Tremain: A kegyelem szigetei c. regénye sok szálon futó, terjedelmes kalandregény. Olvastatja magát, mert a stílusa könnyed, a témája sokrétű, a története pedig izgalmas. A jellemábrázolás kicsit elnagyolt és egyoldalú, de ilyen sokszereplős műnél ez szinte kivédhetetlen, és nem tudom felróni hibának, mert nem keltett bennem hiányérzetet. Főleg, mert utólag már úgy találom, ez tudatos döntés volt az írónő részéről.  Az 1800-as évek közepén járunk. A köz