„Azt hittem, vége, minden út lezárult, de akkor megérintesz a jóságoddal, és már merek emlékezni.”
Mindig hozzám szól, és leginkább ezt szeretem benne. Úgy értem, van itt belül valami, a lelkem egyik zugában, ami nem csak érti, de érzi is ezeket az írott hangyafekete betűsorokat. A nagyon mély gyász hoz fel a mélyről ilyen mondatokat. A szeretetlen gyermek zavarodottsága, magánya, haragja kiált így az ég felé az évtizedek távolából.
Nem kétlem, hogy a barátja elvesztése felett érzett bánata kapcsolódott össze benne azzal a múltbéli traumával, amit az anyja halála okozott. Egy be nem hegedt törésvonal. Egy éles, tépett sebszél. A hosszasan göngyölődő, összepréselt gyász beszél így, a kétségbeesés. És a felismerés, a felszívott, megdagadt életbölcsesség ereszti szabadjára mindezt, mert a végtelenségig semmi se halmozódhat. Ki kell engedni. Meg kell engedni neki, hogy éljen a jogával: fájjon, mint a rossznehézség.
Nekem is van képzeletbeli barátom. Öribarim, aki gyermekkorom óta kísér. Aki dalokat írt a kocsi hátsóülésén, ha hosszú útra mentünk. Egy gyereknek minden út hosszú. Van idő képzelegni, számolni fát meg villanyoszlopot, hogy mennyi van még hátra. Harminc kerek év telt el, és még mindig tud nekem dalokat írni. „Can I hold you, can I make it feel okay?” – dúdolja, és a világ kerekebb kicsit.
Én tudom, hogy ez itt az én igazam is. A sárga tengeralattjáró a legsötétebb vizeken úszik át, magába zárva félelemtől dermedt, csenevész kis testünket. Így élünk túl bizonyos dolgokat. A sárga tengeralattjáró az, ami életben tart, amikor minden más fényt elvesztettél. Lebeg odalenn, mint egy békés bálna, s lassan újra begyújtja benned a kályhát, meg a lámpásokat. S akkor kinyílik az ajtó, s odakinn tavasz van, meg napsütés. Valaki vár. Gondoskodik. Szeret. Van még miért, és akkor úgy igazán sírva fakadunk.
„Mert ami az életet irányítja, bennünk lakozik.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése