Tiszta lappal a világban

„– Én csak akkor játszom, ha olyan a tét, amit érdemes megnyerni.” Armas kezében ezúttal meglapult pár ígéretes ütőkártya. A Hosszú játszma bővelkedik vidéki hangulatban, vadregényes bájban, váratlan komikus helyzetekben, és egész szépen megrajzolt karakterekben. Mi sülhetne el rosszul egy ilyen nagyszerű felütéssel? Nos, mint a végére kiderült: sajnos elég sok minden. A legnagyobb problémám a férfi főhős viselkedése, és az általa diktált kapcsolati dinamika volt. Edző bá’ ugyanis erőszakosnak, manipulatívnak és kontrollmániásnak bizonyult. Én egy ilyen pasitól hanyatt-homlok, visítva menekültem volna nagyon messzire. A nő egy hamis álomvilágban élt, önmagával köszönőviszonyban sem volt, és erre szerintem nem egy ilyen autokrata férfi lett volna a megoldás, hanem egy kiváló pszichológus. Az, hogy végsősoron könnyebbnek találta ezt a kétes kapcsolati formát, ahol csak látszólag volt az ő kezében az irányítás, valahol érthető, de ez akkor sem egészséges dolog. A konfliktus a végén már cs

„Bors már megtanulta, hogy a legjobb, ha az ember marad a helyén, ott, ahová tartozik. Különben olyanokkal akad össze, akikkel nem kéne. Ez igaz a becsületesekre és igaz az alvilágiakra is.” Az már biztos, hogy Ray és Bors ritkán maradnak a helyükön. Másként nehéz volna regényt írni róluk, pláne többet. Legyünk igazságosak: Whitehead olyasmit szolgál fel nekünk, ami nem a mi szájunk íze szerint való, mégse lehet ellenállni neki. Falni kell, habzsolni, tömni két pofára. A könyvekkel az a helyzet, hogy vagy működik a varázslat, vagy nem. Egy szépirodalmi alkotó heist -regénye lehet dicsőséges diadal, vagy szégyenteljes bukta. Ez, kérem, úgy fordul a zsanérjain, mint a megvetemedett sufniajtó! Csikorog az egész miskulancia, és tudod, hogy meg kéne olajozni, de se idő, se kedv. Nyílik az, és ez a lényeg. Különben meg: pont a csikorgás a szépsége. Bírod Rayt, szorítasz érte, de Borsért ölni tudnál. Ennyi az egész. Mindent ez határoz meg: egyetlen karakter, akiért golyó elé ugranál, késbe ro