Tiszta lappal a világban

„Rossz anya vagyok, de megtanulom, hogyan legyek jó.” Előre le kell szögeznem, hogy nem vagyok édesanya. Egy kívülálló szemével tekintettem bele ebbe a legmélyebb misztériumról írt könyvbe. Helyenként nem értettem, vagy nem értettem vele egyet, de az teljesen világos, hogy ha a világ az anyák megítélésben errefelé halad, az úgy embertelen és helytelen, ahogy van. Adott egy anya, akinek van egy rossz napja. Igazán rossz, és olyat tesz, amire nincs mentség. Gondolatai áthatók, érzései tiszták és fényesek, fájdalma átsüt a sorokon. Tudja pontosan, miért tette, amit tett, de szereti a kislányát, teljes szívével. A gyereket úgy ragadják el tőle, mint amikor valaki a ragtapaszt tépi le a bőrről, azt mondják nem fog fájni, gyors lesz. Gyorsak az igaz, de hogy nem fáj? Aztán kimondják rá az ítéletet: rossz anya. Egy évre egy speciális bentlakásos iskolába küldik, ahol majd megtanítják neki, hogyan legyen jó. Simán, gördülékenyen, fájdalmasan érzékletesen indul. Arra gondoltam, igen, ez az, ez

„Hát igen, világos, hogy tudtam, mit teszek. Nyilván volt egy átfogó elképzelésem. Nyilván. Igazán ambiciózus tervem volt. És isten az atyám, meg is csináltam.” Lisa Jewell fura egy szerzet. A stílusa tárgyilagos, jóformán érzelemmentes, viszont ami a sorok mögött rejtőzik, az sokszor vérfagyasztó. A föld nyelte el megint egy olyan könyv, ami irodalmi tekintetben talán kissé átlagos, de a története bizarr és hajmeresztő. Az idősíkokkal és a nézőpontokkal játszadozik ezúttal is, méghozzá ötletesen. A váltások az előrehaladást szolgálják, mélyebb betekintést nyújtanak az olvasónak, teljesebbé teszik az élményt. És ez az élmény valójában nem kellemes, de pontosan ezt várjuk el egy thrillertől. Meglepetést nem feltétlen tartogat, mert hamar rájöttem a legfőbb titokra, ám ezzel az írónő valószínűleg előre számolt. Talán azt mondta magában: „oké, itt az olvasó azt fogja hinni, hogy már mindent tud, haha!” Ezután elkezdi szépen felépíteni, beadagolni a rémségek hosszú sorát. Mindazt, ami el