„- Te ezt nem érted – és hüppögött. - Homok van, csak homok van itt benn”, és a mellére mutatott.
Afféle pireneusi Száz év magány, konganak benne a suhanó évszázadok. Egy romló ház, az ördög fészke, tele nőkkel, hibás, gnóm csecsemőkkel. Erőszakos, gyomorforgató, mocskos és áldatlan. Test- és bűnközeli. Nehéz szöveg: a daróchalom alatt nincs meleg szalma.
Nagyon vártam Irene Solá új regényét, annak ellenére, hogy nem tudtam, mire számítsak tőle, hiszen a Gátak posztmodern, útkereső prózája után az Énekelek, s táncot jár a hegy szerintem mestermű. A harmadik regény, gondoltam, már egy érett alkotó munkája lesz. Még nem aratás, de már egy gazdag termés ígérete.
Való igaz, rettentően erős írás. Nagy ívet jár be viszonylag rövid terjedelemben. Kiemelkedő az ötlet, meg a kivitelezés is. Ahogyan Márquez klasszikusában, a férfiak itt is csupán egymást váltó ködalakok. Haláluk olykor brutális, de az asszonyok élete jóformán zavartalan fut tovább, miközben a patás sosem jár messze, és bűze mindent beleng.
Ezek a nők nem szépek, nem okosak, nem előkelőek. Ezek a nők belemerülnek a sötétségbe, oltalmat és szerelmet keresve benne. Úgy önmaguk, mint a fák, vagy a hegyek. Vágyaik vannak, türelmük, erejük, életük folyója megállíthatatlanul hömpölyög előre.
Irodalmi tekintetben kevés benne a kivetnivaló, de nem egy felemelő utazás. A Clavell-ház mezsgye, átjáró a valóság és szellemvilág között. Térben és időben folyton hanyatlik, ám az enyészet csak falja, nem emészti fel. Dohos falai közül egy lélek sem találhat kiutat. Éppen ezért befejezetlen, és én nem tudom, szeretném-e, volna-e értelme tovább gondolni a történetet.
„Isten veled!, lihegett odaadón és feloldódva. Sóvárgón és
lángra lobbantva. Arra vágyakozva, hogy átjuthasson a túloldalra.” Én sem jutottam át, és ez ugyan nem hiba, de nem szeretek
csüggedni, így most bennem némi hiányérzet van. Persze, maradok híve, mert ha
legközelebb megint táncra perdülne a hegy, arról nem akarnék lemaradni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése