„Egy feneketlen zsebből vagy bélésből papírfecnit vett elő. A fényfogó hold továbbgördült; a világot újra elöntötte az értelem és a fény és a jelentés csodálatos hiúsága.”
Érezted már azt valaha, hogy valami jó volt, és közben valahogy mégsem volt jó?
Meglepetésként ért. Nem tudtam, hogy Chabon ilyet is tud. Az már más kérdés, hogy tőle nem ezt vártam, de nem tragédia ez. Nincs író, aki mindig ugyanúgy teljesít, ha meg van, akkor azt az írót nem érdemes olvasni. Akkor középszerű, semmilyen. Márpedig Chabon kiváló író, egyike a kedvenceimnek.
Próbált biztosra menni a papagájjal meg a gyerekkel, és azzal, hogy szándékosan nem mondta ki a főhőse nevét. Viszont ezzel rosszul számolt, mert egyáltalán nem érdekelt, ki a főhős. A papagáj meg a gyerek még működött valamiképpen, de ezt a háborús vonalat teljesen feleslegesnek, olykor pedig hatásvadásznak éreztem.
Össze vagyok zavarodva picit. Fátyolosan szép próza megható jelenetekkel, remekbeszabott írói képekkel, gyomorszorítóan szép gondolatokkal. Működnie kellett volna. Azt gondolom, az baj, ha éppen a lényeg hiányzik belőle. És hogy mi a lényeg? Nem vagyok benne biztos. Sejtéseim vannak mindössze, de lehet, hogy ezúttal Chabon se nagyon tudta a választ.
Meghagyom ennek a kisregénynek azt a lehetőséget, hogy én voltam még kevés. Felteszem a polcra, és majd idővel visszatérek hozzá. Talán akkor volna érdemes, ha én is elérem azt a görnyedt-nyamvadt kort, amikor az ember „alig több, mint az emlékei összege.” Amikor már nagy dolog, ha a múltból még bennem valami felpislákol, és amikor erre a rövid eszmélésre már csak egy gyermek bánata vihet rá engem.
Szerintem
ez volt a szöveg veleje, ereje. S az, hogy kihallottam ezt belőle, talán nem
csupán az én érdemem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése