„Az őszinteséget, a nyitottságot, a valódiságot szeretem.”
Már megint Christina Lauren, és miért ne? A ködös reggelekkel beköszönő őszben az a legjobb, hogy gondolatban vissza lehet utazni a nyárba. Fogsz egy könyvet, meg egy bögre kakaót, és tessék: egy trópusi magánszigeten süttetheted ropogósra a bőröd. Szinte érzed a homokszemeket a hajadban, látod, ahogy fehéren leperegnek a lábad szárán. Ó, igen.
A történetnek van némi My fair lady hangulata. Az elején főként, és ez rendkívül szórakoztatott. Azt is szerettem, hogy a szerzők ezúttal is a remek humorú, édes hangulatba csempészték bele a mélységet, a komoly témákat, és nem fordítva. Így elsősorban szórakoztam, de közben mégsem éreztem úgy, hogy a semmit csépelem egy légüres térben.
Azt pedig nagyon fontosnak tartom, hogy szerintem Anna az eddigi legjobb női karakter, akit a Lauren-páros megalkotott. Emberpróbáló élethelyzete ellenére, vagy éppen emiatt hihetetlenül empatikus, fogékony és napsugaras személyiség. Bátor is ugyanakkor, mert igaz, hogy akinek nincs mit veszítenie, az mindig ugrik, de ez nem jelenti azt, hogy nem fél közben.
Akadtak hibái a regénynek. Például, hogy ezúttal kicsit jobban dominált az erotikus feszültség, mint a valódi érzelmek. Ám ezt nagyon jól ellensúlyozta, hogy a főhősök érett felnőttek módjára rendezték a konfliktusaikat, felelősséget vállaltak, és méltósággal viselték döntéseik következményét.
Hogy milyen a vége? Meseszerű, mint a tejhabos forró csokoládé, mályvacukorral a tetején. Nekem ne mondja senki, hogy néha nem szeretné, ha az élet így rendezné a dolgokat. A klasszikus „deus ex machina” az embernek éppen ezen vágyából fakad. Én szeretem, amikor a felsőbb hatalom közbeavatkozik, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Jót tesz az igazságérzetemnek.
A chick-lit nem bűn, hanem álom. A körítés az, ami nem mindegy,
és a körítéshez ezek a csajok nagyon értenek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése