„– Nem hinni kell, hanem továbbcsinálni. A képtelenségig kitartani.”
Meg kell mondjam, Finy Petra igazán szép irodalmat csinált itt nekünk ezzel a regénnyel. Amolyan szorongatóan, szaggatósan szépet. Képzeletgazdag szóképek, sima, lélegző, dallamos nyelvezet – keserédes, mintha cabernet sauvignonba pácolta volna a lelkemet.
Nagyon ritkán, de előfordul, hogy egy-egy könyv olvasása közben az jut eszembe, ilyen pazar mondatokat mégis hogyan lehet írni, és ezt én most akkor kinek köszönjem meg? Az írónak, a kaporszakállúnak odafenn, vagy valaki egészen másnak? Mert az ilyesmi ajándék, ezt biztosan tudom, s azt, ugye, illik megköszönni.
A regény a legendás, fortyogó, lázadó ’60-as éveket idézi meg. Nevezhetjük tehát az Ultramarint hiteles korrajznak vagy fájdalmas múltidézésnek, de ennél azért mélyebbre megy. Öt kamaszgyerek bonyolult kapcsolati hálózatán keresztül mutatja be minden rendszerek rákfenéjét. Olyan kicsi is elég, hogy összeomoljon a világ. A romjait görgetjük magunkkal, generációról generációra. Mintha nem ismernénk gyógyulást, nem tanulnánk semmiből sem.
Megízlelni azt a szót: „nem”. Milyen íze lehet? Én márpedig nem, csak azért sem! A nyelven milyen zamata van ennek? Régen, amikor még annyi idős voltam, mint a regény főhősei, pontosan tudtam, de már egyre nehezebb felidézni. A tiltakozást a gyűlölet ellen, és benne az önigazolást. Erre segített emlékezni ez a történet. Hogy nincsen más megoldás: annyira kell szeretni, amennyire csak lehet, akit csak lehet, a többi majd jön magától, ahogy jöhet.
Ezekben a vászonra kent, színes, háromdimenziós karakterekben mindenki magára ismerhet. Kik vagyunk? Megdicsőülő Belphégorok? Szivárványhajú Ninák, vagy feslett madonnák, mint a Gizi? Keserű Tömpék, reménytelen álmodozó Kelemenek? Lehet, mind vagyunk egyszerre, s lehet, hogy jól is van ez így.
„Hangjukban benne van az üzenet, a
legnagyobb szabadság csakis a legnagyobb bátorságban létezhet.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése