„Talán nincs igazság. Talán semmi sem olyan egyszerű, hogy csak egy igazság létezzen.”
Ez bizony így van ennek a könyvnek az esetében is. Rómeó és Júlia a multikulti Shanghaiban az első világháború után – ez kellően vadul hangzik, meg kell hagyni. A regény követi az alapjául szolgáló Shakespeare dráma főbb pontjait, ám ezt egészen egyéni módon teszi. Öntörvényű írás, és szerintem elég jó is.
Nekem ugyan röhejesen sokáig tartott elolvasni, de ez egyáltalán nem a regény hibája. Az élet néha huppanós, ennyit erről. A gyönyörű külcsín igényes nyelvezetet takar. Az írónő remekel hangulatfestésben, világ teremtésben és cselekmény építésben. Tudja, hogyan keltse fel az olvasói figyelmét. Tudja, hogyan kell feszesre húzni a húrokat, és hogy mikor engedjen rajtuk egy picit. Pazar érzékkel teremt valami igazán különlegeset.
A sajnálatos tény az, hogy maga a történet és a hely, ahol játszódik, sokkal érdekesebb, mint a főhősök, és ami a tragédia, hogy a mellékszereplők is jóval izgalmasabbak, szerethetőbbek, élethűbbek náluk. Na tessék, kimondtam, de most mit csináljak, ha ez a helyzet? (Egyébként kicsit szerelmes is lettem Marshall Seo-ba, de üsse kavics… )
Ez a sokszínű társadalmi kavalkád, ez a brutális és szigorú törvényeken
nyugvó, függelmi viszonyokra támaszkodó rendszer, ez a tökéletesen fantázia- és
akciódús eseménydömping eltereli a hibákról a figyelmet. Az a sötét, vészjósló
misztikum, ami a folyóban mocorgó szörnyet az elejétől a végéig belengi, felteszi
a koronát az egészre.
A sztori annyira viszi a hátán saját magát, hogy képtelenség ellenállni neki. Egyszerűen kívánja az ember a következő oldalt, meg persze: a második részt. Se nem megdöbbentő, se nem formabontó, mégis van benne valami. Működik, ez a lényeg. S talán ez az igazság, és nem is kell ennél több.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése