„De az álmok sosem voltak reményteliek. Soha nem mutattak olyan jövőt, amelyben a családja újra teljes.”
Nagyon vártam ezt a KULT kötetet, és forrón reméltem, hogy igazán jó lesz. Nos, a kívánságom teljesült, de emiatt az örömömbe vegyült némi üröm. Ez a könyv ugyanis egy pokoljárás, egy eleven, nyílt seb, lüktető, fehér fájdalom. Hogy lehet jónak nevezni egy olyan írást, aminek az olvasását egyszerűen csak túl kell élni?
Az unott, önáltató, vágytól vak anya ostoba figurája végig fenntartotta a dühömet, miközben a férje, és főként a gyermekei sorsa láttán megszakadt a szívem. Ott volt a tükör, nem kellett belenyomni az arcát, és üvölteni: „ezt tetted, ezt!” Az élet, a telő évek kíméletlenül beledörgölték az orrát minden bűnébe. A probléma ezzel csak az volt, hogy minden tettéért valaki más fizetett meg.
Borzasztóan jól fejlett igazságérzetem van, és mivel a valóság ritkán játszik sportszerű, tiszta eszközökkel, így elég sok bosszankodnivalóm akad, ha körbenézek olykor-olykor. Ez a történet két sáros, mocskos lábbal taposta, döngölte, piszkolta a hófehér lepedőmet. Nagyon nehezen tűrtem. Nagyon nehezen.
Ugyanakkor minden túlzás nélkül mondom, hogy nem voltam képes letenni. Nem vagyok jó katasztrófaturista, ezt már említettem párszor, így nem ez hajtott. Egyszerűen szerettem volna tudni, hogy az ártatlanul szenvedők a végén elégtételt kapnak-e, vagy töviskoronát. Nem árulom el, hogyan történt. Talán másnak mást jelent majd, mást olvas ki az utolsó sorokból.
Én a súlyos könyveim közé sorolom, a gyönyörű ólomdarabok
közé. Nem tudom, szeretem-e, de tisztelem, mert így fájdalmat okozni szavakkal csak
egy tiszta, őszinte lélek tud, aki igazságért kiált maga is. Ezt meg tudom
érteni, és mellé tudok állni, hogy vele kiáltsak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése