Tiszta lappal a világban

„A látható dolgok mindig a láthatatlanokat emelik ki, a felszínben nem az az érdekes, amit megmutat, hanem amit elrejt.” Se szeri, se száma a második világháborúról szóló történelmi fikcióknak, memoároknak, dokumentum könyveknek. A téma olyan gazdag, hogy cirka nyolcvan év elmúltával is van még miből meríteni a szemfüles szerzőknek. Meg Waite Clayton alapos utánajárást követően laza pórázra engedi szépséges fantáziáját, és így alkotja meg valós történelmi személyeken, eseményeken, tényeken alapuló izgalmas regényeit. A párizsi postamesternő a legújabb munkája, amely mindenképpen figyelemre, olvasásra érdemes. Egy bátor amerikai fiatalasszony arra teszi fel az életét, hogy segítsen a hitleri rezsim üldözöttjein. Eleinte pénzzel támogatja a Rendkívüli Mentőbizottság munkáját, majd hamarosan maga is üzeneteket közvetítve rója Párizs utcáit. Végül vakmerően, saját testi épségével nem törődve veti magát az események sűrűjébe egy kislány és annak özvegyen maradt édesapja érdekében. Clayton

„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem következik, hogy létezik is az ígéret földje.” Szeretem azokat a könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó, másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű, zseniális író. A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot. A kötet két részre oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen, ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk. Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mé

„Csak ül ott az ágyon. Nincs együtt a többiekkel. Most csak egyedül van, önmagával.” Hemingway novellái szűkszavú, időtlen pusztaságok. Szinte hallani, ahogy egy ördögszekér átgörög ezen a lekopaszított, csontra szikkadt tájon. Színtelen, tömör mondatainak felszínén hanyag fásultság időz, ám a távolban a férfilélek vonulatainak körvonala rajzolódik ki előttünk. A Férfiak nők nélkül a torreádorok, katonák, bokszolók világába kalauzol minket, ahol az erőszak és az alkohol szinte elengedhetetlen hozzátevő. Ebben a nagyon maszkulin szférában tematikája mégis ezerfelé ágazik: halál, szerelem, abortusz, homoszexualitás, drogfüggőség, a természet szépsége iránt érzett feltétlen csodálat. A történetek közül kettő került igazán közel hozzám, más-más okból. Az Alpesi idill felkavaró morbiditással taglalja a gyász témáját. Engem elborzasztott, ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott az, ahogyan a teljes elszigeteltségben élő férfi megélte felesége váratlan halálát. A Ma péntek van című novella ez