„Néha azt képzelem, a lélek világít az ember bensőjében. Egy szikra abból a láthatatlan tűzből, amelyet úgy hívunk, Isten.”
Sue Monk Kidd nem ismeretlen számomra. Tudom róla, hogy különleges madara ő a kortárs irodalomnak. A regényei, szóljanak bármiről, olyanok, mint a fák szelíd árnyékában megbújó mélyvizű tavak.
Ez a történet anélkül húz mélyre, hogy sérülést akarna okozni. Eleinte nem érted, mire megy ki a játék. Azt hiszed, a házasságtörésről szól az egész, pedig valójában arról szól a legkevésbé. Az elszigeteltség, a lélek rabsága több szimbólumon keresztül megjelenik benne. A szülő-gyermek kapcsolat, a gyerekkori traumák, és az öntudatra evickélés szelíden, ezer színnel árnyalt meséje ez.
A karakterek nem elsietett sablonok vagy karikatúrák, hanem valódi alakok. Mindegyiküket érezni, érteni lehet. A cselekmény annyira lassú, hogy valójában szinte nincs is. Kimarad jóformán, de nem hiányzik. Ez nem olyan regény. Ez belső utazás.
Megvoltak a magam okai arra, hogy el akarjam olvasni. Tökéletesen értettem azt a csendes, csökönyös, rejtőzködő lázadást, ami a főhősnőben végbement. Mindig így kezdődik, és a vége mindig az, hogy felismered a mintáidat, nekimész a saját korlátaidnak, és így, vagy úgy, de ledöntöd őket. S ebben az önkeresésben mindig benne van az istenkeresés is. Akkor is, ha nem vagy hívő. Felteszed a kérdéseidet, és figyelmes, zajtalan elmével lefekszel a padlóra, hogy onnan nézd az életet.
Nem tudom, kinek ajánljam, hiszen meg kell rá érni, és ha megértél
rá, már nem feltétlenül van rá szükséged. Viszont szép élmény. Irodalmi,
esztétikai, és lelki értelemben egyaránt. „Csomót akartam kötni, örök időre
szólót. Önmagammal.” Ez az egyik legszebb gondolata, és hogy hová fut ki vele,
érdemes megfigyelni, miközben a saját fonalunkat követjük, és a saját
csomóinkat kötjük rajta.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése