Tiszta lappal a világban

„A statisztika nem tudja megjósolni, mi fog történni, csak azt, hogy mi  történhet . ” DNS-alapú párkeresés – ajvé, vágjunk bele! Nem mondom, hogy a szívem nem repesett, mikor megtudtam, hogy év végén a Nem mézes hetek íróitól újabb romantikus komédia érkezik. Igenis repestem, előre vidultam és tűkön ültem. A lelkitárs-egyenlet egy borús keddi napon érkezett meg üde napsárgán, lélekmelengető, csajos lila-pink élfestéssel, és én rögtön szerelmes lettem a látványába is. Tudod, milyen ez. Amikor még csak ránézel, de már felvillanyoz. Hogy az olvasásélményemről is daloljak valamit nektek, elárulom: nem kellett csalódnom a tartalomban sem. Sőt. Míg a korábbi regény inkább a vadóc-vicces vonalat erősítette, ebben az új könyvben egy érett, felnőtt szerelmi történet kibontakozását és beteljesülését követhettem végig. Jess egyedülálló anyuka, aki felelősségteljesen neveli gyermekét, tartja fenn a vállalkozását, és gondoskodik a nagyszüleiről. Bár ez utóbbi kapcsolat leginkább a kölcsönösség e

„Nem azért írok, mert mondanivalóm van. Azért írok, mert ha nem írok, akkor még rosszabb minden.” Nagyon különleges élmény olyan könyvet olvasni, amelyben folyamatosan visszaköszönnek a saját érzéseid, gondolataid, félelmeid. Ez teremt valamiféle bensőséges viszonyt író és olvasó között. Ez a baráti, együttérző kapcsolat pedig erős impulzusokat indít be. Ez történt velem Lily King Írók és szerelmek című regényének olvasása közben. Jó pár olyan témát dolgoz fel, ami sokunk számára ismerős. A szürke hétköznapok fárasztó küzdelme, a mélyen gyökerező, mindent felforgató gyász mindennapos jelenléte, a magány súlya, az önértékelési gondok és a párkapcsolati buktatók visszatartó ereje. Életünk egy pontján ezekkel mind találkoztunk már, és könnyen tudunk azonosulni az általuk kiváltott érzésekkel. Gondolatokban gazdag, tartalmas, igényes írás. Őszintén beszél az alkotás folyamatának sötétebb oldaláról, a megrekedés és az önátadás hullámvasútjáról. Az irodalmi utalásait rendkívül élveztem, mer

„Az ökörszem csodálatos teremtmény. Az újjászületést, az oltalmat, a halhatatlanságot és az erőt szimbolizálja. Kis termete miatt a nagyobb madarak és ragadozók alábecsülik az ökörszem hihetetlen ravaszságát és intelligenciáját.” Mintha manapság mindenki thrillert, meg krimit akarna írni. Elárasztanak minket ezek a történetek, és mindegyik hátborzongató utazást, körömrágós izgalmakat, mesteri csavarokat ígér. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. És van Alaina Urquhart . Urquhart eredeti szakmáját tekintve boncmester, így aztán joggal reméli az ember, hogy a tollából szaftos részletekkel teli, vérfagyasztó sztori kúszik elő. Az alapkoncepció nem formabontó, de kiváló táptalaj. Ebből kiindulva igazán ütős thrillert lehet összehozni. Tulajdonképpen ez sikerült neki, még ha nem is egészen úgy, ahogyan én azt vártam volna. A Mészáros és az Ökörszem című regény magával ragadó. Hogy egy közhellyel éljek: olvastatja magát. Fantáziadús és pörgős, a logikai bakikat pedig elegánsan elkerüli. S

„És a lelki béke, valljuk be, nem csupán egy szép kifejezés, hanem méltó ambíció, vallások célja, kezesek ígérete. ” Chabon megint megkavarta. Nevetségesen nyomorult karakterek nevetségesen nyomorult szituációkba keverednek, leginkább a saját hibájukból kifolyólag. A Telegraph Avenue egyébként szerintem mestermű. Sírva vigad a magyar, szokták mondani, és talán éppen ez az, ami miatt a szerző stílusa nekem ennyire bejön. Nem kell hozzá szilvapárlat, se sör. Az a szarkasztikus, otromba félmosoly olvasás közben ott ül a szád sarkában, mint egy félig elszívott bláz, vagy szálkásra rágcsált fogpálcika. Nem kifejezetten vicces, inkább röhejes. Ez itt, kérem, csetlés-botlás magasfokon. A problémát az okozza, hogy a tébláb szereplők szó szerint, és átvitt értelemben egyaránt az életükkel játszanak orosz rulettet. Lelki béke: ábránd, elérhetetlen ezeknek az oaklandi balfácánoknak. Talán az egy, lánynevű kamaszfiú kivételével, aki csupa kreativitás és élet és merő szeretet. Ó, igen, Julie-t na

„A boldogság, mint tudja, vándorünnep.” Ó, Ernest! Már el is felejtettem, mennyire nem ismerted a nőket. Akkor írtál rólunk a legszebben, mikor hiányunk fájt, amikor magasztos távolságtartással csodáltad mindazt, amit értetek teszünk. Olyan szépen tudtad mondani, milyen magányos vadak vagytok nélkülünk. A folyón át a fák közé című írást talán számadásnak szántad, és szerelmi vallomásnak. Mibe, kibe voltál szerelmes, drága kedves íróm, te macsó férfiember? Egy álomképbe, bizonnyal. Egy szelíd, szépséges, angyalian naiv, töredelmesen alázatos tüneménybe. Aki vénségedben, harcokban érlelt durva lelkedben is talált még valami szerethetőt. Az alapötlet nem formabontó, de mindenképpen érdekes lehetőségeket vet fel, melyeket Hemingway ezúttal nem aknázott ki. Elfecsérelte az értékes oldalakat csacska ömlengésre. Pedig tudott igazat mondani ebben a regényében is. Fel-felizzik a szöveg, és sima, szomorkás, belenyugvó hangulata igazán ringató. A végszó brutális közönye még talán szíven is üti

  „– Van az élők birodalma és a holtak birodalma, és a kettő közötti híd a szeretet… csak az jelent bármit is.” Dean Koontz történetei mindig kalandosak, és én rendkívül szórakoztatónak találom őket. A tudományos-fantasztikus elemek mellett sosem nélkülözik az érzelmeket, ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal egy igazi szerelmes regényt tartok a kezemben. A másik Emily egy mindent elsöprő szerelem meséje. Miközben a főhős tíz évvel korábban eltűnt kedvese sorsát igyekszik felderíteni, felfoghatatlan rejtélyekkel szembesül és rendkívüli események szemtanújává válik. Feltárul előtte a nem is olyan távoli jövő: a háborúk, és a kegyetlenkedések, melyek a tudomány és a fejlődés nyomán borítják el világunkat. A cselekmény ezúttal kevésbé pörgős, mert a főszereplő erkölcsi és érzelmi vívódása szokatlanul hangsúlyos szerepet kap. Ez sajnos többszöri ismétléshez vezet, és az elbeszélés amúgy érdekfeszítő fonala újra meg újra önmagába csavarodik. Ettől eltekintve még mindig e

„Ezt kellene megfejteni. Hogyan lehet az illatnak színe, a szagnak látványa, a színnek zamata, az aromának olyan ereje, amely óriási lendülettel hozza elő a múltat, ránt vissza az időben, és idéz fel tűpontosan felvillanó emlékeket.” Ó, igen, ezt kellene megfejteni. Hogy mennyi mindent szabadít fel az emberben Rubin Eszter ezzel a gasztroerotikus utazással, amire az új könyvében invitál minket. A sütés fortélyairól még bőven van mit tanulnom, de a főzés már egyre inkább érzésből jön. Szeretek új recepteket, új ízeket kipróbálni. Az alapfűszereken kívül nálam mindig van itthon gyömbér, fahéj, kardamom, szerecsendió. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból, csak a bolondítás kedvéért. A Mit esztek ti otthon, mannát? című könyv azonban nem csupán csodálatos képekkel és fantasztikus receptekkel szolgál nekünk. Történeteket mesél a múltról és jelenről, a családi és szerelmi kapcsolatok minden színéről, fonákjáról, és bemutatja egy egész nemzet kultúráját. A zsidóság nem mindössze vallásként jele

„De Isten akarata volt, hogy itt érjenek partot – emlékezteti magát, miközben üvölt a szél, és a hullámok csapkodják a sziklákat. Szándékosan lettek számkivetettek, saját döntésük nyomán maradtak a lakatlan szigeten, boldogan zárták magukat börtönbe ott, ahová ember nem ér el.” Döcögősen indul, hol pöfög, hol rohan, se ritmusa, se íve nem látszik az első oldalakon. Ám hamarosan olyan lélektani ösvényre léptet rá minket, ami hihetetlenül hátborzongató, elgondolkodtató, és megrendítő. Emma Donoghue rövidkének mondható regényében a pusztító vakhit, és a túlzásba vitt aszkézis tragikus következményeit mutatja be. A főszereplő három ír szerzetes, akik egy lakatlan szigeten vernek tanyát, hogy a világtól elzárva éljenek Isten legnagyobb dicsőségére. A tengeri madarak által uralt kopár sziklán azonban az élet nem könnyű, és a szereplők hamarosan szembesülnek is a boldogulás nehézségeivel. Vezetőjük kíméletlen bigottsága csak ront amúgy is kilátástalan helyzetükön, és feszültséget szül között

„A látható dolgok mindig a láthatatlanokat emelik ki, a felszínben nem az az érdekes, amit megmutat, hanem amit elrejt.” Se szeri, se száma a második világháborúról szóló történelmi fikcióknak, memoároknak, dokumentum könyveknek. A téma olyan gazdag, hogy cirka nyolcvan év elmúltával is van még miből meríteni a szemfüles szerzőknek. Meg Waite Clayton alapos utánajárást követően laza pórázra engedi szépséges fantáziáját, és így alkotja meg valós történelmi személyeken, eseményeken, tényeken alapuló izgalmas regényeit. A párizsi postamesternő a legújabb munkája, amely mindenképpen figyelemre, olvasásra érdemes. Egy bátor amerikai fiatalasszony arra teszi fel az életét, hogy segítsen a hitleri rezsim üldözöttjein. Eleinte pénzzel támogatja a Rendkívüli Mentőbizottság munkáját, majd hamarosan maga is üzeneteket közvetítve rója Párizs utcáit. Végül vakmerően, saját testi épségével nem törődve veti magát az események sűrűjébe egy kislány és annak özvegyen maradt édesapja érdekében. Clayton

„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem következik, hogy létezik is az ígéret földje.” Szeretem azokat a könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó, másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű, zseniális író. A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot. A kötet két részre oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen, ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk. Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mé

„Csak ül ott az ágyon. Nincs együtt a többiekkel. Most csak egyedül van, önmagával.” Hemingway novellái szűkszavú, időtlen pusztaságok. Szinte hallani, ahogy egy ördögszekér átgörög ezen a lekopaszított, csontra szikkadt tájon. Színtelen, tömör mondatainak felszínén hanyag fásultság időz, ám a távolban a férfilélek vonulatainak körvonala rajzolódik ki előttünk. A Férfiak nők nélkül a torreádorok, katonák, bokszolók világába kalauzol minket, ahol az erőszak és az alkohol szinte elengedhetetlen hozzátevő. Ebben a nagyon maszkulin szférában tematikája mégis ezerfelé ágazik: halál, szerelem, abortusz, homoszexualitás, drogfüggőség, a természet szépsége iránt érzett feltétlen csodálat. A történetek közül kettő került igazán közel hozzám, más-más okból. Az Alpesi idill felkavaró morbiditással taglalja a gyász témáját. Engem elborzasztott, ugyanakkor mélyen elgondolkodtatott az, ahogyan a teljes elszigeteltségben élő férfi megélte felesége váratlan halálát. A Ma péntek van című novella ez

„- […] Ön egy szellem lesz, megfoghatatlan, az ellenség örökös rémálma. Háborúja nélkülözni fog minden dicsőséget.” Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára felettese Hiroo Onodát 1944 decemberében. A parancs jóslat és átok volt egyaránt, mely a japán katona elkövetkező harminc évét könyörtelenül meghatározta. Ennyi időt töltött ugyanis Lubang esős dzsungelében maroknyi csapatával, és kitartóan harcolt hazájáért egy réges-régen elvesztett háborúban. Valójában nagyon szomorú történet az övé, ugyanakkor lenyűgöző és felemelő is. A Dereng a világ kitűnő stílusú, érzékletes írás. Rövidsége ellenére, vagy talán éppen azért, egészen rendkívüli és eredeti. Werner Herzog pergő, filmszerű, nagyléptékű vágásokkal tagolja a szöveget, melynek érzékszervekre ható gazdag ábrázolásmódja felkavaró, átütő erejű és élethű. Azonnal átérezzük ezt a fojtogató magányt és kilátástalanságot. Onoda, a megfoghatatlan szellem a kisregény lapjain sem válik valóságosabbá. Gondolatai, érzelmei az őserdő buja, fullas

„- Az a munkám, hogy igazam legyen. Mindig. És ha valaha tévedek, minden forrást és lehetőséget fel kell használnom, hogy a valóságot a hibámhoz igazítsam, és az megszűnjön hiba lenni. ” Ha van valami igazán képlékeny az emberi világban, akkor az a valóság, illetve annak érzékelése. Mindannyiunknak mást jelent egy kép, egy mondat, egy esemény. Néha kicsit helyre is pofozzuk a dolgokat. Azt meséljük ugyan, ami történt, de a felhang, vagy egy-két óvatos utalás máris más színben tünteti fel az egészet. Olykor ennek tudatában sem vagyunk, de így működünk mind. Hernán Díaz erre az alapvető hajlamunkra építi fel regényét, méghozzá nagyon okosan. A Bizalom a valósághajlítás tökéletes mintapéldája. Négy különböző nézőpont, négy különböző elbeszélő mód. A megközelítő igazság pedig valahol ezek keresztmetszetében található. A stílus meglepően tárgyilagos és tömör, bár nem száraz, és korántsem unalmas. Azt a képzetet kelti, mintha kizárólag a tényekre támaszkodna, felesleges körök nélkül. Ám, a

 „De óvatosnak kell lenni, a dagály gyorsan jön. És valahányszor vihar van, újabb és újabb sziklák omlanak le. Hamarosan belecsúszik a tengerbe ez az egész.” Muszáj azzal kezdenem, hogy én szeretem Paula Hawkins t, és úgy örültem ennek a kisregénynek, mint a kisgyerek, ha megkerül a mosásból a szundimackója. Két szuszra olvastam el. Lefekvéskor belevetettem magam, aztán hajnalban, mikor kinyílt a szemem, azonnal nyúltam utána, hogy befejezzem. Vakfolt – a cím a szövegben elnyeri a maga zseniális értelmét. Imádom ezért Hawkinst, az ilyesmi nagyon megy neki. A stílusjegyek félreismerhetetlenek. Izgalmas, komor és átható a hangulata. Az omladozó sziklákon álló, elhagyatott, leharcolt tengerparti ház megjelenik a képzeletünkben, és libabőrt idéz elő. A sztori nagyon olvastatja magát, megvan benne a lendület. Viszont ennyire rövid terjedelemben sajnos nem rajzolódnak ki azok a jellegzetes erősségek, amiket az írónő korábbi műveiben annyira szeretek. A jellemábrázolás, a lelki folyamatok, az

„Ez a szép a sorsolásban, meg a veszély is egyben. A kiszámíthatatlanság.” Maros András legújabb regénye hamisítatlan nosztalgiavonat, ugyanakkor egy végtelenül egyszerű sodródástörténet. Egy huszonéves fiatalember ábrándjai, jövőjével kapcsolatos elképzelései megütköznek a kérlelhetetlen valósággal, és igen szórakoztató pályaválasztási tanácsadásban részesül az élettől, benne az esetlegesség minden kínjával és bohóságával. Öt szürreális, frusztrációval teli nap története a szépreményű, zavaros, édes ’90-es évek elején. A főhős olyan, mint a fehér golyó a biliárdasztalon. Ahogy ide-oda csapódik, úgy hullámzanak az elhatározásai is. Próbál asszimilálódni, belehelyezkedni a ráerőltetett szerepekbe, mintha mi sem volna természetesebb. Pedig egyre bizarabb szituációkba keveredik, és ezt felismeri, mi több, kikéri magának, csak éppen ereje nincs kilépni az ördögi körből. A regény egy pazar bohózat, humora a meghökkentő események láncolatában rejlik. A főszereplő mulyasága ellenére, v

"Az írók ráadásul kifejezetten érdekes figurák. Olyik nagyszabású, olyik kisszerű, egyik-másik pedig egyenesen panoptikumba illő alak." Igazi hiánypótló kötet, annak ellenére, hogy maga a szerző már az elején kijelenti róla, hogy nem irodalomtudományi szakmunka. László Ferenc kritikus, történész és az olvasás odaadó híve. Könyve, a Honi bestiárium  pazar stílusérzékkel, szellemes modorban veszi sorra a XX. századi magyar irodalom elfeledett alkotóit.  A benne található harminchárom pályakép jobbára olyan prózaírók életét és munkásságát eleveníti fel, akik mára már kikoptak a köztudatból. Ezeket a múlt ködébe vesző, leghátsó sorba bújtatott figurákat idézi meg és színes, érdekes, olvasmányos portrét fest róluk. Megismerhetjük előéletüket, személyiségüket, más írókhoz való viszonyulásukat, életművük rejtett, vagy kevésbé rejtett gyöngyszemeit.  A felsorolásban ugyanakkor felbukkan egy-egy ismertebb név is: Móra Ferenc, Karinthy Ferenc, Fehér Klára, Szobotka Tibor. Mindent össz