„– Ha naggyá akar lenni az ember, akkor nagyot kell álmodnia.”
Collins a nagyívű, gótikus történetek mestere. A három regénye közül ez tetszett a legkevésbé, és még így is az elvárásomnak megfelelően teljesített. Mágikus atmoszférája sűrű, baljós vibrálással teli. A mindent behálózó pókfonalak rezonanciája dermesztő és varázslatos.
Szeretem az írónő stílusát, annak negatívumaival együtt. A terjengősségét, a lomha tempóját, hogy a regényeiben alig történik bármi, és még az is annyira életlen, elmosódott, mint a reggeli tejköd a város felett. Nem való mindenkinek. Éppen emiatt megeshet, hogy csak a bennem sínylődő, szörnyen elnyomott sznob értékeli ekkorára, de ez nem igazán számít.
Én két dologtól irtózom: a bohócoktól, meg a pókoktól. És ezzel most olyasmit árulok el magamról, amit egyáltalán nem kellene, szóval ugorjunk. Tehát: pókok. Masszív testű trópusi pókok mágikus erővel. Hipnotikusak, megtévesztőek, életveszélyesek. Nem támadnak rád se magukban, se végeláthatatlan hordákban. Ők a sarokban megbúvó, csendes vész a rémálmaidban.
Vágyunk a csendre. Úgy értem, arra a csendre, amikor kivonulunk önmagunkból. Amikor gondolataink zsivaja elcsitul, és nem bánt a múlt, a szorongás, az önsajnálat terhe. A férfi főhős is a bűntudata elől menekül, eközben esik csapdába. A hamis ígéretek bűvkörébe. Olykor sajnáltam, de csak azt kapta, amit megérdemelt. Ugyanis rajta kívül több női hang is teret kért magának a történetben, és sérelmeik gyönyörűen kikövezték bennem az utat a női haragnak.
A valódi ellenség nem valami sötét, ismeretlen mágia, hanem a feneketlen ego, a soha ki nem elégülő ambíció. Az ember legnagyobb hibája a legnagyobb erénye is egyben: hogy nem akar elismerni határokat magának. Szüntelenül többre vágyik tudásból, javakból, hatalomból. Egyre mélyebbre ás, magasabbra tör. Erről nehéz úgy írni, hogy ne legyen átlátszóan didaktikus, de Collinsnak sikerült.
„Ragadozókra és prédákra oszlik a világ, ebben egyetértünk,
ugye? A kérdés csupán az, hogy ki hová tartozik…”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése