Nem akarok túl elragadtatott kijelentéseket
tenni, de határozottan ez volt a legjobb történelmi fantasy, amit az utóbbi
időkben olvastam. Pont annyira volt színes, izgalmas, veszedelmes és gyönyörű,
mint a város, és az a halhatatlan szerelem, amiről szól.
A valós történelmi elemeket Gong szépen beledolgozza
a saját fantáziájába, ami nagyon gazdag, szertelen, és majdhogynem tökéletes. Szerettem,
hogy erre a második kötetre valóban főhősökké tette a szerelmeseket, kirajzolt
körvonalaikba ezernyi árnyalat cseppent.
A nagy kedvenc Marshall maradt, de ebben semmi
meglepő nincsen. Néha, amikor hozzá hasonló karakterekkel találkozom, azon
gondolkodom, ha ők lennének a főszereplők, vajon ugyanilyen érdekesek lennének? A
választ természetesen nem akarom tudni, nekem jó így is.
Fogalmam sincs róla, mennyiben lehet ezt a
történetet nyugodt lelkiismerettel leegyszerűsíteni az ifjúsági fantasy műfajára.
Szerintem semennyire. Én nagyon élveztem, bár hozzá kell tenni, hogy cseresznyevirág
a lelkem, a szellemállatom pedig a panda, szóval ki tudja, értek-e én ehhez
egyáltalán.
Mindenesetre ebben a zsánerben ennyire
kiegyensúlyozottan több szálon futó, eseménydús, érdekfeszítő és pazar
olvasmányt ritkán találok, főleg olyat, ami irodalmi tekintetben is rendkívül
igényes. Erős és betonbiztos alapokra épül, a nyelvezet, a stílus, a
mondanivaló teljesen egyben van, és olyan öntudatosan halad a végkifejlet felé,
mint egy tehervonat. Mondjuk üt is, gondolom, innen jött ez a szegényes
hasonlat. Nézzétek el nekem, mert bizony kicsit megdöcögtette a szívemet.
„– „Az ilyen vad öröm vad véget ér…” – suttogta
Juliette. Felnézett a felhőkre, dacolva a Bund felől fújdogáló könnyű tengeri
szellővel, amelynek sós levegője csiklandozta az orrát. – De ezt mindig is
tudtad.”
Ó, igen, tudtam, mondom, s a ruhám szegélyét morzsolgatom. Van valami a szempillámon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése