„Térben és időben már megejtette a bemetszést, most feltöltötte atmoszférával és vággyal. Föld és tűz és víz volt a lapokon; egy férfi meg egy nő, emberi magány és csalódás.”
Claire Keegan stílusa olyan, mint a tapló: szikkadt, kemény, fakó, de alkalmas rá, hogy tüzet szítsanak vele. Szinte kínosan életközeli és nyers, mintha kevés dologgal lehetne elképeszteni. Olyan a hangja, mint akinek nincsenek már illúziói.
Az ír szerzőnő korábbi kötete történesen az idei év egyik legjobb olvasmánya volt számomra, így sokat vártam ettől a rövidke novelláskötettől is. Nem rezgett a léc. Ennyit el tudok mondani. Ám míg az előbbi felemelő reménnyel töltötte meg a szívemet, addig a Már későn pont azt adta, amit a címével sugallt. Hogy elkéstünk. Mindennel. Visszafordíthatatlanul, jóvátehetetlenül.
Tekintvén, milyen karcsú könyvecskéről van szó, melyben három leheletnyi különálló történet lapul, ez a teljesítmény egészen lenyűgöző. Van ebben a végletességben valami logika. Az tud zsigeri elhivatottsággal írni a bizakodásról, az emberi jóságról, aki bejárta már az élet másik oldalát is. Aki látta már a leghitványabbat is köztünk.
Mind tudjuk, hogy a jó irodalom nem véleményez, nem ítél. Márpedig ez jó irodalom. A kicsinyességről mesél, a szűkmarkúságról, a képmutatásról, a befásult mindennapokról, amiket normálisnak hazudunk. A falakról, amiket építünk, az önáltatásról, a beletörődésről. A torz képről, amit a tükörben látunk.
Az irodalom befelé figyelés, önreflexió – az írónak, az
olvasónak egyaránt. Mondhatnám, hogy nőnek lenni nehéz, nem csak Írországban,
de bárhol a világon, és igazam lenne. Én mégis inkább azt mondom: embernek
lenni nehéz. Belebukunk folyton. Az olyanok húznak bennünket előre, mint
Keegan. Azt mondja, már későn, de szerintem ezt maga sem hiszi. Azért
írja, amit ír, mert lehet, hogy késő, de nincs még vége.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése