„Hogyan kérjek bocsánatot azért, mert szeretném, ha egy szó, egy történet, valami szép dolog az enyém lehetne?”
Határozottan van ereje ennek a szövegnek, ám ez nem olyasmi, ami elsöpör. Nincs ritmusa, forgása. A nehézkes, ragacsos borzalom, ami árad belőle, minden bizonnyal szándékos, de nehéz átverekedni magát ezen az embernek.
Olvastam már korábban is Wardtól, és szerintem kegyetlenül jó író. Van az írásaiban valami mély, őserejű sajgás, valami tompa, lüktető fájdalom, ami elviselhető ugyan, de sosem szűnik. Lusta, mély és sűrű, mint a mocsár. Valahogy így kell elképzelni. Ne vágj bele, ha erre nem vagy felkészülve. A mágikus realizmus itt nem enyhít semmit, ez a makacs delíriumi állapot talán megmenti a főhősnőt, de az olvasót biztosan nem.
A „civilizált fehér ember” kifejezés, mint fogalom, szerintem már nagyon-nagyon régen értelmét vesztette. Úgy értem, soha nem volt túl sok alapja ennek, tekintvén, hogy mit vagyunk képesek megtenni embertársainkkal bőrszín, társadalmi rang, vagy bármilyen egyéb különbözőség okán. A rabszolgatartás véleményem szerint minden volt, csak civilizált nem. Ahogy az indiánokat jóformán gyökeresen kiirtani, eme nép maradékát rezervátumokba zárni se volt valami intelligens dolog.
Dühít, na. Dühít az ilyesmi. Úgyhogy dühített ez a regényi s. Meg fájt, de piszkosul. Meg lehet emészteni, csak pokoli nehezen. Szerintem: kínzás. Szerintem: borzalmas. Szerintem: próbáld ki. Talán ad valamit az irodalmi élményen kívül is. Ja, mert hogy a nyelvezet egyébként csudaszép, nagyon szépen tudja mondani a csúnya dolgokat.
Ez nem az a regény, amire bájolgó nosztalgiával
fogsz emlékezni, és alig várod, hogy újra olvashasd. Nem. Ám nem is ez a
lényeg. Néha hagyni kell fájni, csak hogy bevésődhessen az üzenet: soha többé!
Soha!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése