Tiszta lappal a világban

„Nem értenék, hogy az éjszaka minden idegent zaklatóvá, ragadozóvá változtat, olyanná, aki iránt egyszerre kell félelmet és megvetést érezni. Még most is a szorongás darázsfészke vagyok, a fájdalom nyílt sebe.” Amint újra és újra nekiülök megírni az értékelést, egyre nehezebb a dolgom. Közbejön a szelektív, a postás, a teregetés. Az agyam ellenáll, nem dolgozik velem. Flowers sem tette, egyébként. Bár így utólag visszagondolva, az írása sokkal jobbnak tűnik, mint ahogy olvasás közben azt megéltem. A szerző előző könyvét egyszerűen imádtam, és ezt muszáj kihangsúlyoznom, mert Flowers egyedi hangú, sötét, drámai és összetett gondolatvilága tökéletes táptalajt nyújt egy hátborzongató thrillernek. Tud atmoszférát teremteni, csalni, építkezni és istentelen nagyot odaverni. Ennek ellenére ezzel a regényével voltak problémáim. Jelentős szálak maradtak kidolgozatlanul, és jelentéktelenek kaptak felesleges oldalakat. A főhős dagonyázása minden bizonnyal dramaturgiai eszköznek indult, ám végered...

„Túl messzire mentem. Túl sokat elárultam neked. Azt mondod, őrült történet, amit egy őrült mesél.” Azokban az években, amikor Cohen kiadóknál kopogtatott, valóban ezt gondolhatták róla. Ami azt illeti, manapság is csak rétegirodalomnak neveznénk az alkotásait, mert elmúlt már a divatja annak, hogy felfedjük emberségünk szégyenletes jellemvonásait és dagonyázzunk bennük. Márpedig Cohen dagonyázik. Olyan ez a prózafüzér, mint a másnaposság; gyötrelmes, kínos és kicsit visszataszító. Lemegy a legmélyére, és onnan szól ki. Az igénytelen, lusta oldalunkról beszél, ami élvezettel nézi a trash t. Arról, amelyik beteges örömet talál mások nyomorúságában, elállatiasodott létében. Arról, amelyik belerúg a hajléktalanba. „Szerintem a legtöbb ember földalatti életet él, akár van rangja, akár nincs, csak éppen a kripta tetejét lerobbantották, és minden kilátszik, bár ez sem változtat semmin.”  – írja, és az egész kötettel ezt a teóriáját támasztja alá. Szókimondó, sokszor gyomorforgató és gátl...

„A szerelem egy emelőgépezet, a talajtól az égig repít, ott azután valami megfoghatatlan éterben lebegünk: azt mondják, szerelembe esni, de ez helytelen szóhasználat.” Ez a könyv visszarepített a fiatalságomba. A bennem élő drámatagozatos diáklány kádban akarta olvasni, abszint és gyertya mellett. Értitek, ugye? „Hatvanhét fok: maga a tűz, amint leszáll az erekbe: vallomásokra tesz hajlamossá. Hatvanhét fokon a szív kitárulkozik, a nyelv megoldódik.” Ritkán akad könyv, amely ilyen élesen emlékeztet rá, hogy ki vagyok és honnan jöttem, és ironikus, hogy éppen most akadt a kezembe. Nem is akartam olvasni. Petra küldte, grátisz. Azóta is nevetek, egyébként. Köszönöm százszor, ezerszer, mert ennél fontosabb a világon nincsen. Hatvanöt fok. Hatvanöt. Ennyi év elteltével ez már igazi ajándék. No, de elég legyen énbelőlem. A regény egyszerre szenvedélyes szerelmi történet, pazar bohózat, irodalomtörténeti szemelvény, és időutazás. Désérable komoly feladatot vállalt, és nem fél szívvel vé...

„A halál elfogadásához mindenkinek elkél némi gépies viselkedés.” A megjelenése óta szemeztem vele. Kerülgettem a könyvesbolt piramisán, mindig-mindig visszatérve hozzá. Kézbe fogtam, bele-beleolvastam. Vonzott. Aztán egy szép napon megérkezett, és ujjongtam. Azután belekezdtem… Bárcsak azt tudnám mondani, hogy pont azt kaptam, amit vártam, de sajnos nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Fogalmam sincs, hogy csak a fordítás ennyire zavaros, vagy ez a zaklatott érthetetlenség az eredeti szöveg lényegéből fakad, mindenesetre nagyon nehéz volt követni. Az első cirka 150 oldallal csak birkóztam, mindenféle élvezet nélkül. Maga az ötlet: fantasztikus, a szó minden értelmében. Nem egyedi, de amolyan „tipikus koreai”. Napjainkban a mesterséges intelligenciával és robotokkal végzett kísérletek megdöbbentő eredményekkel zárulnak, ám ez a lenyűgöző siker számos kérdést vet fel. Meddig lehet elmenni? Hol ér véget az ártatlan kíváncsiság és a tudomány, és hol kezdődik a határtalan önteltség é...

„Írni annyit tesz, mint megszabadulni a hely és az idő korlátaitól. Ha a kimondott szó az istenek fortélya, az írott szó az emberek diadala.” Megvan az az élmény, amikor égő szemmel olvasol éjszakába nyúlóan, annak ellenére, hogy másnap korán kelsz? És az, amikor végül becsukod a könyvet, majd a szemedet is, és a szíved röpköd, a szellemed meg kószál egész hajnalig? Ha elaludnál pár percre, akkor is a könyvvel álmodsz, az tölti ki minden sejted, zakatol a véreddel, mint egy égre festett végtelenjel. Ezt történt velem, és Shafak új regényével. Meglehet, hogy ennél többet nem is kellene írnom, és meglehet, hogy ennél többet nem is tudok. Megült lelkem ráncaiban, redőiben, akár a víz, a legkisebb molekulámig eljutott. Transzformáló irodalmi élményt nyújtott. A vízcsepp, amely végigvezet minket az évszázadokon, először egy király fejére hull, majd egy újszülött szájába, később megkeresztelnek vele egy kislányt, és ki tudja, hol bukkan majd fel legközelebb? Hiszen a valódi történetek soha n...

„Hát arra az égi takaróra mindenki rá akarna feküdni, mert a szabadság lenne belehímezve, a jelenlét himnusza, hogy most jó nekünk, még ha nem is a legjobb, de pont elég jó ahhoz, hogy boldogságnak nevezzük, ilyen takaró lehetne a fényeid színeiből, és amikor ezek a sötétben egyszerre felragyognak, az maga a szerelem éjszakája.” Finy Petra új prózájának fényes hívószava van, mint a kürtöknek a hegyekben éjjel. Érzed a lonc illatát, a lábujjaid közt a hínárlobogást, a vízpermetet az arcodon, a madártej napsugárízét a szádban, és hogy a kezed hozzáragad a kockás viaszosvászonhoz. Óriási erő van ebben a mágikus idézésben. Nem akarom a nosztalgia szó egyik formáját sem használni, mert keretet adna és határokat szabna, holott ezen novellák sokszínűsége egészen lenyűgöző. „Jöhet minden, csak legyen benne szárnyalás.” – ahogy ő maga is írja egy helyütt. Utazunk Ikarusszal a Szabadság-szoborral az oldalunkon, térdig gázolunk a Balatonban a déli parton, ölelünk elefántot, világra hozunk kisti...