Tiszta lappal a világban

„Az járt a fejében, hogy okos dolog a verebekre gondolni, nem arra, amit ki akarnak mondatni vele, mert tudta, azt ki nem mondja, amíg csak él.” Rose Tremain új regénye egy kislány története. Egy olyan kislányé, akiben van tűz és akarat, de a sorsa folyton csak sodorja, és összezúzza bátor szellemét . Lily nek, mondhatni, esélye sincs.  A nyelvezet egészen lágy, kellemes zenéje van. Okosan machinál a hosszú, összetett és a lényegre törő pár szavas mondatokkal. Erős képi világa élénken, mégis szinte tárgyilagosan vetíti ki a szemhéjunk vásznára a különös, olykor tündérmesébe, olykor horrorba hajló jelenetek sorát. Magával ragadó ez a furcsa, rettenetes, a nosztalgia édes fájdalmával átitatott hangulat, amely belengi az egész regényt. Választ ugyan kevés dologra ad, sok az elvarratlan szál, sok a kérdőjel, de valahogy ez a ringatás-borzongás mégis megkapó. Meg kellett állnom vele többször, hogy ne rohanjak végig rajta együltő helyemben. Valahogy úgy éreztem, ehhez több idő kell. Ezt át

„Sosem tudhatod, mit csinál a másik ember, de a titkos énje sosincs messze. A város igazából egyetlen nyüzsgő nyomortanya, és a fal közted és mindenki más között olyan vékony, hogy át lehet ütni ököllel. ” Mi volt ez? Édes istenem, mi volt ez? Mintha leült volna mellém egy szócséplő dumagép, aki olyan lassan tér a lényegre, hogy a tej a számban közben háromszor megalszik. Mégis úgy hallgattam őt, mintha soha nem találkoztam volna nála érdekesebb fazonnal. Ray Carney, a bútorkereskedő. Elhanyagolt gyerekből lett szerető édesapa, aki, mondhatni, rangján felül házasodott, és akinek túlságosan sötét bőre még a Harlemben is gondot okozott. Ray Carney, a simlis. Egy kis csúsztatás itt, egy nagyobbacska boríték amott. Rumli. Lopott holmi, mosott pénz, szőnyegbe csomagolt verőlegény. Minden egyes túlírt betűjét imádtam ennek a regénynek. A zsolozsmázó, flegma felszín alatt tele van szenvedéllyel, akarattal, szeretettel, hűséggel. Többféle szabály érvényesül itt. Hogy zsiványbecsület vagy „szem

„A dolgok változnak. Ezek szerint az emberek is.” Smith nem könnyíti meg a dolgokat az olvasó számára, mert főszereplője, Greta kifejezetten ellenszenves. A tinédzseres hisztivel és daccal felvértezve az a fajta irritáló, önhitt figura, aki szerint az embereknek, különösen az apjának, csak azért van gondja az életvitelével, mert irigyek rá. Slussz-passz. Greta ennél tovább nem nagyon lát, főként azért, mert nem akar és nem is mer. Ám szívszaggató az, ahogyan az édesanyját hiányolja. Még akkor is fájdalmasan átérezhető a súlyos vesztesége, ha valójában azt az egyetlent siratja benne, aki mindig feltétel nélkül imádta őt, és sosem hibáztatta semmiért. Greta olyan, mint aki elfelejtett felnőni miközben menő rocksztárt játszott, és ez fura módon bejött neki. Azt tudja, hogy az ő élete más, de ennek túl nagy jelentőséget tulajdonít, és ezáltal saját magát is különbnek véli. Hűen alakítja a meg nem értett sértett felet. Kínosan ragaszkodik ehhez a szerepéhez. Azután megérkezik Ben, a fura kö

„Riadalommal töltötte le, hogy egyik pillanatról a másikra ki tud siklani az élet, amikor hirtelen éles kanyart vesz az elképzelt jövő egyenes sínpárja, és szanaszét repül róla minden.” Azért vágtam bele, mert tetszett a címe, és a fülszöveg is sokat ígért. Tulajdonképpen valóban megvan benne minden, ami kell egy romantikus regényhez. Festői környezet, izgalmas alapkonfliktus, szerelem. Sőt, azt kell, mondjam, hogy az elején Swan jól építkezik, szépen kerekít, jól adagol. Lekötött és felvillanyozott a történetben rejlő lehetőség. Ám nagyjából félúton valahogy az egész végérvényesen kisiklott. A fő szerelmi szál, és a hatásvadász, telenovellás jelenetek tökéletesen elvették a maradék kedvemet is. Kár, hogy így alakult. A stílus, a történetmesélési technika szintén sok helyen bicegett. Ahelyett, hogy éreztette, következetesen ábrázolta volna a lezajló érzelmi folyamatokat, mindent túlmagyarázott. Megmondta, mikor mit kell éreznem és gondolnom, mert ha idáig véletlen félrevezetett volna,