"A vágyat kórossá, szimpla késztetéssé lefokozni a lehetőségei szűkítésével jelent egyet. Nem mintha tagadnám, hogy késztetést éreztem. De talán megtapasztaltam valahára, miben különbözik ez és a hit. Az, amire a végső kétségbeesés ragad, és az, amire a kíváncsiság. Egyfajta szerelem."
Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy c. regényét rendkívül egyedi elbeszélési mód, és valami furcsa, idegen szikárság jellemzi. Ez egyébként nem válik kárára, hiszen a téma, amihez nyúl, manapság hatalmas indulatokat képes kiváltani az emberekből.
Az Athenaeum Kiadó gondozásában idén megjelent könyvújdonság témájának fókuszában az anyaság kérdése áll, a szabad akarat, valamint a szabad akarat totális semmibe vétele. Ebben a disztópiában a nőknek első havi vérzésüket követően részt kell venniük a sors lottón. A szabályok nagyon egyszerűek. Aki fehér sorsjegyet húz, arra kötelező érvényű a házasság és a gyermekvállalás, ha akarja, ha nem. Akinek pedig kék sorsjegy jut, az szabadon élheti világát. Egyetlen dolog tilos a kék sorsjegyes nőknek, és ha ellenszegülnek, az súlyos büntetést von maga után: soha nem lehet gyermekük, akkor sem, ha nagyon vágynak rá.
A regény érdekessége, hogy semmi közelebbit nem tudunk meg arról, hol játszódik a történet, sem pedig arról, miként alakult ki ez a fajta diktatórikus, elnyomó politikai rendszer. Nagyon sok információt elhallgat, csupán homályos utalásokat kapunk bizonyos részleteket illetően. A kortárs irodalomban tapasztalataim szerint ez már nem meglepő elbeszélési technika, bár mégsem annyira elterjedt, hogy teljesen megszokott legyen. A narrátorunk egy Calla nevű kék sorsjegyes nő. Az ő sorsát kísérhetjük figyelemmel, és úgy meséli el nekünk a történetét, mintha magától értetődőek lennének az események mindenki számára, tehát magyarázatokba egyáltalán nem bocsátkozik.
Annál inkább feszegeti azonban azokat a határokat, melyek közé akarata ellenére kényszerítették. Kérdéseket tesz fel. Kételkedik a rendszer igazságosságában, mely, bár indirekt módon, de végső soron társadalomból kivetett páriákká teszi a kék sorsjegyes nőket. A szabadságnak ára van, és az íze korántsem olyan mámorító. Calla eltökéltségében vágyainak engedelmeskedve törvényt is kész szegni. Minden oldalról körbejárja az anyává válás, illetve a nem anyává válás tudatos, önálló döntési jogát, az ezzel kapcsolatban felmerülő morális kérdéseket, de nem filozofál, és legfőképpen nem foglal állást. Tényeket közöl csupán, és nem minősít.
Őszintén megmondom, ebben a témában kevés ennyire jól megírt regényt olvastam mostanában. Gondolkodni enged, sőt, bizonyos szabadságot ad, mert nem érzed szégyenletesnek azt, ahogyan te magad vélekedsz erről, bármi legyen is az álláspontod. A nők két dologért képesek szó szerint bármit megtenni, akár a józan ész határain túl is: azért, hogy legyen gyerekük, és azért, hogy ne legyen gyerekük. Mindkét oldal pokla, ösztönös késztetése feltárul előttünk. Persze magyarázatot ezekre sem kapunk, minthogy női létünk legalapvetőbb eleme az, hogy valamiféle sejtelmes, zsigeri iránytű által vezérelve teszünk, vagy nem teszünk meg dolgokat. A legbelső hangra, a bennünk rejlő tudattalanra mi nők szívesen hallgatunk, és nem várunk tőle bizonyítékokat, vagy logikus érveléseket. Nekünk elég, hogy a belső hang azt súgja. Nekünk ennyi elég szinte bármihez, de a gyerekvállalás kérdését bizonyosan ez dönti el mindannyiunkban, és adunk a szavára, sugalljon bármit.
Sophie Mackintosh komor hangulatú, súlyos, nyomasztó disztópiája nem csak a csukott ablakon keresztül nyújt betekintést, de ajtókat nyitogat fel bennünk. A mélyben rejlő tanácsadónk hangját erősíti fel. Nem von le következetetéseket, és nem talál a végén helyes válaszokat sem. Nincs helyes válasz. Érzés van. Tudat. Döntés. Ami kell, az kell, bármi áron, és ami nem kell, az nem kell, akkor sem, ha hóhérhurokba dugjuk a fejünket azzal, hogy ellenállunk. Azt gondolom, ez a regény nem is igazán sci-fi, vagy thriller, hanem kőkemény társadalomkritika. Persze, a legtöbb irodalmi mű az valamilyen formában, ez kétségtelen, ám itt elemi erővel tör ránk a bizonyosság, hogy ez nekünk ismerős. Minden apró részlete tulajdonképpen vérfagyasztóan ismerős. Erős, remek írásnak tartom. Karakteres, markáns, ijesztő, és érzelmileg felkavaró írásnak. A nyelvezete tetszetős, igényes, gondolati világa nagyon megkapó, a végkicsengés pedig valamiféle egyetemes beletörődést sugall a nők mozgatórugóinak működését illetően. Az üzenet tulajdonképpen kristálytiszta. Bárhogy is volt, megérte, mert akartam. Én ezzel együtt legalább megpróbáltam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése