"Idegenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett, a te szorongásod egy pillanatra hozzáér az enyémhez, a kabátjaink szövetszálai egyetlen pillanatra összegabalyodnak valahol egy járdán, a tömegben. Sosem derül ki igazán, mit teszünk a másik ellen, a másikkal, a másikért."
Megmondom én, hogyan ne olvasd Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások c. regényét. Főzés közben például ne. A kádban sem, mert a tüdőgyulladás réme lebeg a fejed felett, ha kihűl a víz, miközben a lapokat pergeted. Szerintem lépcsőn felfelé, vagy lefelé menet kifejezetten életveszélyessé is válhat a dolog. Ám legfőképpen: soha ne olvass Backmant éjszaka, mert egyrészt másnap a munkahelyeden a klaviatúrára fog koccanni a homlokod, másrészt meg a párod biztosan aludni szeretne, de ha te vinnyogva röhigcsélsz uszkve ötpercenként, úgy igen nehéz. Mindezeket a tapasztalat mondatja velem.
Talán elfogult vagyok. Az érzéseim kétségtelenül túlzóak, amikor Backmanról van szó. Ennek ellenére vallom, hogy Backman a világ egyik életbevágóan fontos idiótája, mert égető szükség van rá. Kell az embernek valaki, aki így megnevetteti. Főleg olyanoknak kell nagyon, akiknek nincs senkijük, hogy megnevettessék őket. A nevetés ugyanis rendkívül fontos. Ez a borzas humorú, jószívű, kissé infantilis bohóc korábban a Björnstad-könyvekkel bebizonyította, hogy tud ő másként is írni. Én mégis örülök, hogy az új regényét azon a hangon meséli el, ami miatt megszerettem őt.
A Hétköznapi szorongások konkrétan egy totális káosz. Egy félresikerült lakásbemutató, egy félresikerült rablás, és egy még félresikerültebb túszdráma: röviden. Az immár klasszikussá avanzsálódott popkulturális idézet, mint aktuális kérdés rögtön felmerül az emberben: "Itt mindenki hülye?", és a válasz: "Itt? Mindenki." Egy tökéletesen alkalmatlan ingatlanügynök, és pár tökéletesen elvarázsolt figura: egy sznob bankigazgató, egy leszbikus pár, egy nyolvanhét éves, kissé szenilis nénike, egy felettébb irritáló középkorú pár, egy nyúlnak öltözött alsógatyás egyén, aki a WC-n kakil, és persze maga a szerencsétlen bankrabló, aki mind közül a legböszmébb. Nem, tényleg nem lehet mondani, hogy normális a társaság, mindenesetre illusztris, az kétségtelen. A két rendőrnek - történetesen apa és fia - bőven feladják a leckét. Tulajdonképpen ennyiről szól a regény. Dióhéjban. Ez az, amin röhögni lehet. (Eszembe jutott még egy: ne olvass Backmant, ha töpörtős pogácsát eszel! Ne!) Ahogy a nagy, svéd mamlasztól már megszokhattuk, az abszurd helyzetkomikumok mögött feldolgozatlan traumák, sérelmek, fájdalmak, sebek húzódnak meg. Ezek miatt lesz ugyanis a hétköznapi emberből idióta, és Backman ezt igyekszik feltárni, elmesélni. Ezt sózza-borsozza meg humorral és szeretettel, már-már karikatúrába hajlóan, mert az empátiás készsége igazán figyelemre, és irigylésre méltó.
Fredrik Backman érzékeny, mélyérzésű, okos, vicces, lehetetlen alak, akit lehetetlen nem szeretni. Vagy lehet, biztosan, de nekem nem megy. Mármint a nemszeretés. Nekem szükségem van a meséire. Nem azért, mert nincs senkim rajta kívül, aki megnevettessen, mert van. Szerencsés vagyok. Azért kell, mert szeretem, és jobb olyasmit olvasni, amit szeretsz, mint olyasmit, amit nem. Backman rokonlélek, ahogy nézem, mert ő is menthetetlenül idealista. Szereti azt hinni, hogy ha megérted, miért idióta a másik, megszűnhet a konfliktus köztetek, és ez a regényeiben mindig így is van. Az életben ez sajnos nem egészen így működik, de azért nem teljesen működésképtelen az elv. Így aztán, én is ugyanúgy kapaszkodom néha ebbe, mint Backman. Olykor sikerül, olykor nem. Amikor nem sikerül, akkor olvasok Backmant, hogy emlékeztessen. "Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése