Soha nem csupán "könyves" blogot szerettem volna indítani. Nem a recikért hajtok, és valahogy nem látom értelmét hogy leírjam még milliomodjára is azt, amit előttem már mások megtettek. Nem ajánlok könyveket. Persze ha a bejegyzéseimet olvasván te is a kezedbe veszed azokat a köteteket, amik engem megihlettek, én örülök, de igazából nem ez a célom.
Mint a bemutatkozásomban is írtam, az életről szeretnék beszélni. Bármilyen témáról, amit fontosnak, értékesnek találok és talán ti is annak találjátok. Úgyhogy elindítok egy Szeretem Szerda c. rovatot. Nem tudom mennyire lesz rendszeres, hiszen a témákat nem lehet erőltetni, de havi egyre biztosan számíthattok.
A napokban többször, és több barátnőmmel, ismerősömmel való beszélgetésben felmerült a női önbecsülés és annak - valljuk be bátran - abszolút hiánya. Hogy egy egészen orbitális közhellyel éljek: ha mindig kapnék egy százast, amikor egy nő ismerősöm olyasmit mond, hogy: "nem vagyok elég jó", "túl nagy a fenekem", "biztos én vagyok a hibás", és társai, már rég multimilliomos lennék. (Mondjuk tény, én azon kevesek közé tartozom, akik nem akarnának soha ennyi pénzt maguknak. Szerintem az ilyenek rövid időn belül teljesen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, bár van, akinek ehhez még milliók se kellenek, csupán egy bizonyos állandó és tartós jólét, de erre majd egy másik Szeretem Szerdában kitérek.)
Szeretem magam...
A Szeretem Szerda első témája. Szeretem magam. Szeretem magam? Rengeteg nő teszi fel magának a kérdést, nap, mint nap és talán nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, a válasz valójában: nem. Túl sokat agyalunk. Túl sokat tépelődünk. A legkisebb kudarcért magunkat hibáztatjuk. Soha nem az anyánk a hibás, vagy a nővérünk, vagy a párunk/volt párunk. A hibát, mi nők, mindig és mindenkor elsősorban magunkban keressük. Ami alapvetően nem baj, mert biztosan tudom, hogy az önkritika és önismeret elengedhetetlenül fontos: a boldog, kiegyensúlyozott élet egyik alapja.
A baj az, ha nem elég, hogy mindig magadban keresed, de meg is találod kivétel nélkül magadban a hibát. Történjék bármi, a végeredmény számodra mindig az, hogy te nem vagy elég jó. Tudod mit mondok én erre? Ez az esetek többségében egyáltalán nem igaz. Elég jó vagy, csak rossz helyen kopogtatsz. Ilyen mindannyiunkkal megesik. Olyan társat, olyan baráti kört akarunk magunknak, akikkel a kapcsolat már eleve nem működhet másként, csak ha tökéletesen megtagadjuk, mi több megsemmisítjük önmagunkat. Nők milliói tesznek erőszakot saját lelkükön, személyiségükön nap, mint nap, csupán azért, hogy megfeleljenek a vágyott férfinek, vagy egy bizonyos társadalmi körnek. Nem hazudok nagyot, ha azt mondom, én ennek a legkisebb értelmét se látom. Nem mintha a múltban én nem követtem volna el ezeket ugyanúgy, de őszintén magamba nézve, manapság már inkább olyanokat keresek, akik hozzám valók és ha nincs ilyen a közvetlen környezetemben, akkor egyedül járok. Nem csatlakozom. Nem torzítom el magam. Már nem. Nem született meg sem az a férfi, sem az a lehetséges "barátnő", akiért ilyesmit tennék magammal. Mert a nagyon őszinte igazság az - bármily meglepő lesz, amit mondok -, hogy nekem több, mint harminc éve velem kell élnem. Nem anyámmal, nem apámmal, nem a pasimmal, nem a barátnőimmel. Velem. Szünet nélkül. A nap minden egyes másodpercében, és a helyzet az, hogy ha már ez így alakult, jobb szeretném jól érezni magam magammal, mint állandóan kínozni, bántalmazni, nyomorgatni azt, aki vagyok. Vagyok, aki vagyok. Tetszik, nem tetszik? Amennyiben az utóbbi, lehet mást keresni. Épp elégszer találkoztam olyannal, nem csak párkapcsolatban, hanem baráti kötelék formájában is, aki úgymond idomítani próbált. Lefordítom: ameddig úgy viselkedtem, ahogyan azt ő elvárta, csodálatosan kedves volt az illető, mi több, elhalmozott ajándékokkal kéretlenül is. Ám amint felmerült bennem, hogy önálló, saját akarattal rendelkező emberi lény vagyok, és nem feltétlen kell mindenben mindenkinek megfelelnem, és ne adj isten, valami jó dolog történt velem, amire féltékenynek lehetett lenni, az illető zsarnok rögtön elővette a csúnyábbik énjét. Azonnal jött a megtorlás. Az is kéretlenül. A mocskos, szúrós kis megjegyzések, az érzelmi zsarolás (mennyit tettem érted, én csak jót akarok neked!), a folyamatos hisztik. A legutolsó ilyen emberkénél, bár bizonyos szinten fájt a szívem, egyszerűen némán kisétáltam a kontaktusból. Harag és hibáztatás nélkül, de véglegesen. Nem gondolom a mai napig sem, hogy bármiféle magyarázattal kellett volna szolgálnom. Az ilyen típusú embertől ugyanis nem lehet elvárni, hogy ilyesféle józan észérveket felfogjon. A maguk kis világában élnek, az irigység, féltékenység, dac, büszkeség, önimádat torz tükrében. Meghagyom nekik ezt a világot. Én, a magam részéről, köszönöm: szeretek szabadon lélegezni.
Félreértés ne essék, az se lélegzik szabadon, aki látszólag túlságosan szereti önmagát. Az ilyen személyiségi torzulás mögött talán még súlyosabb problémák rejlenek. Ismertem olyat, egy molettebb kis hölgy volt az illető, kirakta a facebookra, ahogy melltartóban pózol a "fogadd el magad" kampány jegyében, aztán fél óra múlva törölte a posztot. Megjegyzem: a lehető legjobban tette, mert egyértelmű volt, hogy ő aztán soha, semmilyen körülmények között nem fogadja el magát és az ilyesmit jobb a négy fal között őrizni, mint kipakolni ország-világ elé. Mindenkinek persze szíve joga, hogy saját kényszerképzetei kínozzák és alakítsák a sorsát. Ez is elengedhetetlen alanyi joga fajunknak: mindenki úgy hülye, ahogy akar. Ám nem hiszem, hogy aki a közösségi médiákra pakolja ki a bájait a lájkok kedvéért, vagy az, aki egy bizonyos rögeszmében tetszelegve, pofátlanul traktálva próbál "imádókat" maga köré gyűjteni, akik hamis királynőségében folyamatosan megerősítik, jobban szeretné saját magát, mint az előbbi önostorozó véglet. Sőt, talán ez utóbbi típus még szánalomra méltóbb. Mert ő még csak nem is lát, mondhatni, vak, mint a denevér. Ennek a típusnak a leghalványabb sejtése sincs, nemhogy a világról, vagy annak működéséről, de önmagáról a legkevésbé. Az ilyen mindig dühös. Mindig egoista. Mindig önmagát helyezi előtérbe, történjen bármi és legyen bármi az ára. Igazából tényleg sajnálatra méltóak, hiszen magányukat próbálják enyhíteni ilyen módon. Ordító társtalanságukat. Meg nem értettségüket. Azt, hogy leginkább saját magukat nem értik.
Hölgyeim! Nem tudok tanácsot adni. Szeretnék, de nem tudok. Ehhez meg kell érni, bizonyos tapasztalatokat begyűjteni és leszűrni belőle mindazt, amire szükségetek van ahhoz, hogy megértsétek. Van, akinek hamarabb jön a felismerés, van, akinek később, és van, akinek - sajnos - soha. Bárhogy is van, úgy van jól. Minden akkor jön el, amikor az ideje is eljön. Én mégis azt kérem Tőled, ne kínozd magad! Szép vagy. Az x lábaddal, a pocakoddal, a striáiddal, a dilijeiddel, a hibáiddal együtt. (Ez sarkalatos pont, tudom, ezért emelem ki.) Elég jó vagy. És ha mégsem így érzed: dolgozz magadon. Dolgozz a vágyaidon. Akarj jó, jobb lenni. De ne pistáért, ne ciniért, ne anyádért, apádért, és az isten szerelmére, ne a hamis önigazolás jegyében egy nemlétező kényszerképzetbe kapaszkodva, hanem őszintén magadba nézve saját magadért! Az első lépés az volna, hogy pontosan tudd, ki a franc vagy te. Mert egyetlen egy személy van, akivel az első lélegzetvételtől az utolsóig osztozol mindenben: te magad! Nézz a tükörbe és lásd, aki ott áll veled szemben. Végre egyszer lásd már magadat is. Nem vagy szerencsétlen földönfutó, de nem vagy istennő sem. Ez nemünk két legnagyobb tévedése, ez a két orbitális baromság, ez a két véglet. Eláruljam mi vagy? Ember. Ugyanúgy, mint az általad imádott, vagy éppen gyűlölt pistik meg cincik, vagy akárki más. Se több, se kevesebb. Jogaid, és kötelességeid vannak. Sokszor elfelejtjük ez utóbbit. Nem kéne. A jogainkért eltorzult arccal, öklöt rázva, felháborodva tüntetünk sokszor. Feminista nézeteinket fals fennhangon üvöltjük világgá, miközben a kötelességeink elhanyagolásáról mélyen hallgatunk. Elsősorban magadnak tartozol. Elsősorban egy egyenes gerinccel. Önmagad látványos ostorozása, vagy profán prostituálása biztosan nem a vágyott hozsánna felé vezet, pláne az nem, ha önutálatodat egy hamis énkép mögé bújtatva döngeted a melled, hogy te már bizony megérkeztél, és mindenki téged imádjon, kövessen. Mi lenne, ha egyszer nem a saját önigazolásodat keresnéd? Ha egyszer nem önmagad járna a fejedben? Mi lenne, ha egyszer az életben eszedbe jutna, hogy vannak még körülötted mások is? Hogy anyád is sérült. Hogy pityunak is okai vannak. Hogy hagyni kell a másikat élni. Amíg azért teszel bármit is, hogy mások előtt önmagad igazát bizonygasd, addig hamis vagy, és hamis is maradsz. Amíg nem magadért teszed, amit teszel, hanem azért, hogy valaki mást sárba döngölj a vélt vagy valós sikereiddel, hogy te most aztán nagyon megmutasd, addig hazudsz, és hazudni is fogsz. Oké, mégiscsak tudok tanácsot adni. Nagyon egyszerűt. Tessék gerincet növeszteni, kérem szépen. Mindenféle értelemben. Tessék tükörbe nézni, azután igazán körbenézni magad körül, és végül elkezdeni gerincet növeszteni. Sok munkával jár, és sok fájdalmas felismeréssel, de ez legalább megéri.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése