Megdöbbentő egyéjszakás kalandban volt részem. No nem a hagyományos értelemben, csupán hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy nem és nem tudtam letenni egy könyvet. Teltek az órák és én észre sem vettem.
A regény maga, ha jobban, közelebbről megszemlélem, igazából semmi különleges. Azt sem mondanám rá, hogy zseniális, ámbár talán mégis az, hiszen ébren tartott egész éjjel.
Az én madaraim...
a villanydróton ülve lesik a tájat. Nem találnak benne semmi őrjítőt, semmit, ami tombolásra késztet. Olykor bekapnak egy-egy legyet. Ennyi a titkuk. Meg a cikázás az égen. A tavasz. Az élet. Ha őket látom, a szabadságot látom. A szépet. A vágyat a szépre. A gondtalanságot. Ezért is őrzöm ezt az általam évekkel ezelőtt készített fényképet.
Josh Malerman madarai erre az önfeledtségre a legkevésbé sem emlékeztetnek. A Madarak a dobozban c. regény meglepően remek. Legalábbis számomra ez abszolút meglepetés volt, ugyanis általában az ilyen bestseller könyvek nekem korántsem szoktak annyira tetszeni, mint a többségnek. Ez a történet mégis olyan helyre vitt, mélyen önmagamban, ahová sosem gondoltam volna eljutni, és olyan erővel, amit tulajdonképpen lehetetlennek tartottam.
Az alap - persze - egy posztapokaliptikus világ. Jóféle téma, szebben meg lehet vele ragadni a lényeget, és ha az ember nem akar látni, az átvitt értelem átvitten is marad, megértetlenül, feldolgozatlanul. Olyankor az ember egyszerűen csak szórakozik, és nem néz a mélyére a szakadéknak. Mert ugye a szakadéknak szokása, hogy visszanéz beléd, azt pedig nem szeretjük. Egyikünk sem. Szóval: elpusztult az általunk ismert világ. Elnagyolt részletekben, kis adagokban, ám egyre sűrűbben kapjuk a híreket erről a lassúnak tűnő folyamatról, ahogyan a főhősnő is. Sejtések vannak, homályos találgatások, bizonytalanság. Senki sem tud semmi biztosat, kézzelfoghatót. A kételkedés és vele a félelem lassan beférkőzik a sorokba. Talán ugyanezen okból az elnagyoltság meg is marad a regény végéig. Az érzékelésből sokat kapunk, a hallás fontosságából, abból, ahogy a főszereplő vakon kénytelen tapogatózni a névtelen, arctalan borzalommal teli világban. Nem sok érzelem jelenik meg a lapokon, a főhősnő minimalizálja azokat. Tudjuk, hogy szereti Tomot, de hogy miért és valójában milyen minőségű a kapcsolatuk, azt nem. Őszintén? Igazából az a benyomása az embernek, hogy Tom az egyetlen ember ebben a zűrzavaros, homállyal teli történetben, aki emberi, normális érzelmet vált ki Malorie-ból. Tom a fény az éjszakában, de valahogy mégis számunkra látótávolságon kívül marad. Ahogy a többi szereplő is. Nem tudjuk igazán, hogyan néznek ki, mi motiválja őket, milyen a személyiségük, kik ők. Történeteik vannak, szomorú múltjuk, amelyről értesülünk pár szóban. Ennyi. A minimalizmus az érzelmek terén akár kiábrándító is lehetne. Ami szinte felfoghatatlan elsőre: a gyerekeknek nincs nevük. Malorie nem neveli, inkább idomítja őket. Anyai ösztöne ősi, pokoli bugyrokból fakad: semmi másra nem játszik, csak a túlélésre. Nem enged meg magának semmiféle gyengédséget, gyengeséget. Tanít, kínoz, húrt túlfeszítve kényszeríti a Fiút és a Lányt, hogy túlságosan is idejekorán felkészüljenek a körülöttük folyamatosan jelen lévő veszélyre. Sejtjük, hogy nekik vannak érzelmeik, ám anyjuktól tanulván nem bővelkednek azok kifejezésében. Malorie-ban ez a tény is éles, fájó, maró kétségeket ébreszt. Jó anya-e ő? A mi feladatunk ezt eldönteni a könyv végére. Más út nincs.
Amikor egy törékeny ponton végül felbukkan az egyetlen ember, aki ki meri nyitni a szemét, az egyetlen, aki tudja, mi történik, vagy legalábbis mer szembenézni azzal, ami a külvilágban folyamatosan zajlik, a rettegésnek hirtelen arca lesz. Nem akad más ebben az ingerszegény, eltorzult környezetben, amire rámutathatnának. A letakart ablakok mögött, a falak közé zárt szereplők között feltűnik végre valaki, akire rá lehet fogni a megmagyarázhatatlan, szünet nélkül létező iszonyt. A hibás. A rettegés forrása. A veszély, amelynek végre arca és neve van. Ő Gary. Gary az őrült. Gary a megszállott. Gary, aki mindannyiukra bajt hoz. Nem vagyunk benne biztosak, hogy Garytől valóban félnünk kellene, de a kétkedés már olyan mélyre ette magát bennünk, hogy nem tudunk szabadulni aggályainktól.
Az őrület igazából ebben a jelentben hág a tetőfokára, és magának a regénynek is ez a csúcspontja. Hogy főhősnőnk nem és nem nyitja ki a szemét. Bármi zajlik körülötte, bármit hall, bármit érez, ő a szemhéját szorosan zárva tartja. Bármi áron. Túlél. Vakon. Rettegve. Tapogatózva. Az első laptól az utolsóig: nem mer látni. Már magától a látás mechanizmusától, élményétől is fél. A lények, melyek ott várakoznak a bezárt ajtók előtt, amelyek az utcán, az erdőben, a mezőkön járnak-kelnek és lélegeznek szabadon, már nem is jelentenek számára semmit. Tudja, hogy ott vannak, hogy mindig résen kell lennie és történjen bármi, nem nézhet fel. Ehhez tartja magát mindvégig.
Josh Malerman világában azok élnek túl, akik nem mernek látni, vagy soha nem is volt rá képességük. Van, aki megvakítja magát, a biztonság kedvéért. Úgy könnyebb. Nincs kísértés. Nincs kockázat. Ha nem látsz, nem érhet baj. Dugd homokba a fejed, élj úgy, mint madarak a dobozban: reflektálva a világ történéseire, berendezkedve annak borzalmaira, de vakon és ténferegve, folytonos gyanakvásban. Nem kevesebb, mint az életed múlik ezen.
Lehet, hogy ezeket a plusz köröket én már csak belelátom, de más konklúzióra nem juthatok, mint hogy az író célja ez volt. Hiszen olyan nagyon idegen, mégis megdöbbentően, felkavaróan, fájdalmasan ismerős a világ, amit elénk tár regénye lapjain keresztül. Miért nem szeretteti meg veled a szereplőket? Miért nem engedi, hogy megtudd, miféle teremtmények okozzák a katasztrófát? Miért nem hagyja, hogy akár csak egy pillanatra is kinyisd a szemed? Ne láss. Ne dugd ki a fejed. Maradj a dobozban. Éld túl.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése