Akkor is - a női odüsszeia summája

Finy Petra: Akkor is

 Amikor először találkoztam Finy Petrával, az első gondolatom az volt, hogy ez a nő nagyon a helyén van. Mindig és mindenkor. Rövid, modern frizurája, őszinte, nyílt, megértő tekintete, magas, sudár alakja helyénvaló éntudatot, önteltség nélküli magabiztosságot és hatalmas békét, jóindulatot sugároz.

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de sokan tanulhatnánk tőle, azt hiszem. Valamiért kellett nekem a könyve. Valamiért találkoznom kellett vele. Valami vezetett felé, öntudatlanul is. Talán pontosan azért, hogy végérvényesen megbizonyosodjak róla: jó úton járok.

Élmény volt számomra és büszke voltam rá az első pillanattól kezdve, hogy ez a kedves, nagyon érzékeny és nagyon széplelkű, de határozott nő olyan közvetlenül és barátságosan fogadott. Magam sem értettem. A rajongásból rég kinőttem, nőkért pedig alkalmasint soha nem is rajongtam. 

Azután elkezdtem olvasni a könyvét. Az Akkor is c. regénye felkavart, megdöbbentett, éles tükröt tartott elém. Az első negyede jóformán elviselhetetlen. Az elején az esetlen, harmóniát hírből sem ismerő hasonlatok, az erős, már-már idegesítő túlzások, a rengeteg hiszti, a gusztustalanságig realista leírások, a főszereplő ellenszenvessé váló önsajnálata. Salamon Sára megrendítő önpusztító hajlamról tesz tanúbizonyságot, amikor egy expressz vonat megállíthatatlanságával és erejével alázza meg saját magát. Újra és újra. Ordít, bömböl, úgy, hogy taknya-nyála egyben van, még a kicsi gyermekeit sem nézi. És könyörög. Telefonál, üzenetet küld - újra és újra. 

Nem tudok úgy beszélni erről a könyvről, hogy közben ne árulnék el túl sokat róla és magamról. Finy Petra rólunk ír. Salamon Sára mi vagyunk - mi, akik valami belső parancs hatására kezünkbe vesszük a regényét, mert a cím - Akkor is - úgy vonz bennünket, akár valami ellenállhatatlan mágnes. Hiszen ismerjük mi is. Akkor is. Hogyne ismernénk. 

Ez a könyv felszakít minden sebet, felszínre hoz minden emléket, amit felednénk, rejtenénk. Hogy bőgtünk mi is taknyosan-nyálasan, sem istent, sem embert nem ismerve, fütyülve rá ki hallja, látja. Csörgettük mi is egyhuzamban azt a bizonyos telefont, akkor is, ha senki nem vette fel. Főleg akkor. Sms-t küldtünk, e-mailt, könyörgőt, megalázkodót, szánalmasat - nem egyet, de százat. És hevertünk a padlón és ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért, hogy valahogy enyhítsük azt a szívet szaggató, önmarcangoló, gyilkos önutálatot, kínt és magányt. Ám az nem és nem enyhült még sokáig. A fájdalom egy időre a társunkká vált. Sétált mellettünk az utcán. Ott volt, ha a barátainkkal borozgattunk. Nem hagyott el minket akkor sem, amikor a családdal töltöttük az időt, vagy munka közben rohant ránk, ha egy pillanatra nem a feladatunkra koncentráltunk. 

Ó, nagyon is jól ismerjük mi ezt a gyötrelmet. Ám ha szerencsénk van, jobban mondva bizonyos dolgokat átéltünk és átértékeltünk már életünk során, otthonos, büszke, dacos érzéssel tölt el bennünket a regény második, nagyobbik fele is. Amikor kezdenek összeállni a gondolatok. Amikor felvillan az igazi, szívből jövő, a megpróbáltatásokból fakadó, kínkeservesen őszinte humor. Amikor a hasonlatok harmonikus, zenélő metaforákká állnak össze. Amikor a mondatoknak íze, illata, zenéje lesz. Amikor percekig csak ülsz és merengve-mosolyogva magad elé idézed egy hippibusz színű naplemente minden árnyalatát. Amikor haloványan, úgy, hogy még nem is tudjuk mi az, felcsillan a fény az alagút végén. Elindulunk Salamon Sárával. Először ügyetlenül, botladozva, véresre horzsolt térddel, de csakazértis. Akkor is. Piros csat a hajba, dacos áll felszegve, remegő láb megregulázva, és elindulunk. Ez is ismerős már, ha túl vagy rajta. Ha elindultál. Önerőből. Bátran. A túlélés pokoli, legyűrhetetlen ösztönével. Csak azért is túléllek! 

Erről szól, erről a múlhatatlan női ösztönről, erről a mélyen rejlő belső erőről, amiről sokan nem is tudunk, amíg valaki felszínre nem hozza bennünk. Nem tudom, hogy akik rajtam kívül még olvasták a regényt, hogy vannak vele, de én a végén megköszöntem. Megköszöntem Petrának a múltba repítő, önépítő utazást és megköszöntem az életnek a megpróbáltatásokat, amiken eleven, lüktető, életveszélyes sebeket ejtve rajtam, engem átrángatott. Enélkül nem lennék most az, aki vagyok. Túl vagyok rajta. Hovatovább: azt a tátongó, ásítóan kietlen lyukat is betömtem már, amit rajtam ütött. Felbecsülhetetlen: az érzés, az, amiről Petra is ír. Szinte érezzük a szánkban a szavak ízét. Ha még nem mentünk ezen keresztül, akkor is tudjuk, erre mi is képesek vagyunk. Van, amikor ennyi is elég. Van, amikor ennél nagyobb erőt, lökést semmi nem adhat. Van, amikor mást nem lehet tenni, de ezt muszáj. Kell, ha túl akarunk élni. Felemelni a fejünket, kihúzni a hátunkat és düh, hibáztatás nélkül, végtelen nyugalommal és valami lenéző elnézéssel azt kell tudni mondani: "Kapd be, drágám."