avagy elhanyagoljuk "élőinket"
Őszintén megmondom, az elmúlt napokban sok minden megfogalmazódott bennem. Az internetes közösségi médiákon állandó vita kerekedik már évek óta abból, hogy Mindenszentek, és Halottak napja környékén mi illendő itt nálunk, és mi nem. Sok posztot olvastam ez alkalommal is arról, mekkora tiszteletlen bunkók azok, akik nem a temetőbe mennek gyertyát gyújtani, hanem buliznak. A legfőbb probléma az, hogy ezek az elégedetlenkedők azzal sincsenek tisztában, merre az arra. Tisztázzuk most és mindörökre! (Húúú, de nagy szavak egy kezdő bloggertől..)
Október 31. : Mindenszentek előestéje (kelta hagyomány szerint Halloween, ennek bemutatására most nem térnék ki, már többen és többször megtették előttem)
November 1. : Mindenszentek (vallási, avagy pirosbetűs ünnep)
November 2.: Halottak napja (többnyire ekkor gyújtasz gyertyát és mész a temetőbe, ha ekkor születtél: cink - én mondjuk ezen a napon jöttem világra, de azért remekül megvagyok)
Ám nem erről akartam igazából beszélni. Idén úgy esett, hogy pontosan ebben az időszakban akadt a kezembe Hendrik Groen szívhez szóló, már-már legendás regénye, a Lesz ez még így se. Őszintén és keserédes módon megható iromány. Olykor-olykor kuncogásra, egy alkalommal pedig szó szerint röhögésre adtam a fejem olvasás közben. Ez utóbbi kora reggel 6-kor nem éppen a legmegfelelőbb elkövethető tett volt a mi kis társas házunkban. Ugyanakkor minden vidámsága, öreges, az életben levést bizonyító csínytevős hangulata ellenére rendkívül szomorú olvasmány is volt. Sőt, valójában nagyon lehangoló olvasmány. Tényleg így bánunk mi az idős emberekkel? Nem kérdés: így. Valljuk csak be. A legtöbben türelmetlenül forgatjuk a szemünket, amikor a pénztárnál sokáig kotorásznak a tárcájukban és miután kibírhatatlan csiga-tempóban fizettek, még feltartják a sort azzal, hogy reszkető kézzel még csak akkor kezdenek el belepakolni a kosarukba, táskájukba. Valljuk be, hogy lekarmoljuk az arcunkat, mikor egy – a mi szempontunkból nézve némileg ütődött – nyugdíjas néni leül mellénk a buszon és a rozzant kis fényképezőgépén, tehát miniatűrben prezentálja hatszázmillió rokonát, pláne az unokáit, akik a képeken semmi érdemlegeset nem csinálnak, ráadásul sehol nem látszik az arcuk normálisan. Hendrik Groen a saját korosztályával szemben is kritikus. Igen, ismeri el, az öregek – legalábbis egyes öregek -irritálóak. Valóban van, amelyik semmi mást nem tud, csak nyavalyogni egész nap. Van köztük, aki mogorva és kiállhatatlan. És persze ott vannak az álszentek, akik magassarkúban szállnak fel a buszra, de morognak, ha nem adod át a helyed, vagy amelyik az oldaladba könyököl és a lábadra tapos, hogy megelőzhessen a sorban. Hendrik Groen leírja ezt is. Ám fájdalom – leírja a másik oldalt is, ami viszont ránk nézve szégyen. Hogy nem látogatjuk meg idős felmenőinket. Nem hívjuk őket soha. Ha kezdenek – ahogy maga Henk írja – demensek lenni, türelmetlenül reagálunk tetteikre. Kevés a tolerancia a világban. Tény, hogy az élet már nem olyan, mint régen. A családok 3-4 generációja nem él egy háztartásban, és a feleség ugyanúgy dolgozik, mint a férj, hogy a családnak mindene meglegyen. Ebből fakad: a legtöbbünknek nincs sem időnk, sem lehetőségünk magunkhoz venni beteg, megfáradt, önmagáról egyre kevésbé gondoskodni képes szüleinket, nagyszüleinket. Ha meg akarunk élni, manapság ez már az átlag megélhetési szinten nem járható út. Marad az idősek otthona.
A kérdés tehát számomra nem az, hogyan emlékezzünk meg tisztelettel halottainkról, hanem az, hogy hogyan kellene megemlékezünk tisztelettel "élőinkről". Nem akkor kellene álszenten az ég felé fordított tekintettel, könnyes szemmel szipogni, mikor a nagyi már a föld alatt pihen. Neki már nem fáj semmi és nem érdekli, kimész-e a sírjához és viszel-e virágot. Mi lenne, ha addig vinnél virágot, amíg élvezni tudja? Amíg meg tudja szagolni. Meg tudja locsolni, tud róla gondoskodni, hogy mindig, amikor ránéz, te jussál eszébe! Ne gyertyát gyújts, amikor már késő. Fogj egy jó könyvet, vagy egy szép virágot, és látogasd meg. Beszélgess vele. Hallgasd meg. Törődj az érzéseivel. Ha nem tudod meglátogatni, vedd fel a telefont és hívd fel. Nem sok, de mégis valami, és ezeket sem tesszük meg, pedig ők ennyinek is nagyon tudnának örülni.
Emlékezem, hogy a nagyiéknál töltöttem a legcsodálatosabb nyarakat. Hogy a papa megengedte, hogy legeltethessem a libákat az utcánkban, és hogy hat éves fejjel számomra ez volt a világ közepe. Emlékezem, hogy a nagyi még pár éve is kiordított az ablakon: "Te lány, ne beszélj a libákhoz! Aztán meg nem eszed meg őket!" Emlékezem, mikor az unokatestvéremmel ültem a konyhapulton a nagyi konyhájában, kezünkben egy-egy sült csirkecombbal. Emlékezem a römi partikra, a szókirakósra, a zserbóra, Emlékezem Dorka kutyára, Lecsovszki Dömperre, a malacra, meg Nusikára, a búbos csirkére. Emlékezem a délutáni alvásra, a Süsüre, ahogy szól a magnóból, meg a fáról lehulló dió illatára. A borsóra, ahogy lelegeltük még zsengén. A fára mászásra, amikor szedtük a meggyet, és a papa szétnyitotta a szemeket, hogy bizonyítsa: nincsen benne kukac. Emlékezem.
Be kell vallanom: iszonyúan elszégyelltem magam. Szégyenkezve, de őszintén és elszántan megfogadtam, hiába lakom 300 km-re a nagyszüleimtől, tehát meglátogatni nem tudom őket akármikor, ezentúl hetente felhívom őket. Kifogás nélkül. Mindig. Mert ez így helyes. Egy könyv nem lehet más, csak öt csillagos, ha megtanított valamire. Köszönöm, Hendrik Groen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése