avagy miért nézel agyilag zokninak, kedvesem?
Édes-drága, klisés Milly Johnson! Mese habbal. Tündérálom. A chick lit nem erről szól. Nem erről kellene szólnia. Ráadásul az elszórva adagolt, erőltetett humor az ilyen sztorikhoz kevés. Szórakoztass, röhögtess meg, forogjak együltömben a fene nagy jókedvtől. Ha már nem hihetek neked, legalább nevettess meg! Helen Fielding óta ebben a műfajban eddig ez senkinek sem sikerült.
Elolvastam. Túl vagyok rajta. Milly Johnson: Yorkshire puding Klub. Azóta itt ülök és azon gondolkodom, miért néznek engem hülyének előszeretettel nemtársaim. Pláne az írónők 90%-a. Mert ezt csinálják. Agyalágyult, ténfergő, idióta, magatehetetlen, könnyen bőgős, naiv agyhalottnak néznek. Milly Johnson is ezt teszi, sajnos. Bájos kis történetet mesél el, remek szórakozás igazán, csak éppen egy szava sem valósághű, de még egy fél betűje sem. Ami alapvetően nem baj. A baj az, hogy szándékosan ültetnek a körhintára, ez esetben. Hazudsz, Milly Johnson, és amennyiben legalább te szerencsés vagy, tudod is, hogy svindler vagy. Ha nem, akkor téged sajnállak a legjobban.
Ha lenne egy kamaszlányom, biztosan nem engedném, hogy ilyenféle könyveken nőjön fel. Hogy miért? Mert aki elhiszi, hogy az élet ilyen, mint mondjuk ebben a chick lit regényben, az elveszett. Ugyanis, mit is mond ez a 454 oldalacska? Azt, hogy ha megcsalod a férjed, ő meg kilyukasztja az óvszereiteket, kvittek vagytok, minden rendben, álomi a házasságod. Azt, hogy ha a férjed évekig megaláz, bántalmaz, kisajátít, megfojtja a lelkedet, te még mindig hiszel neki, egészen addig, míg rajta nem kapod bizarr szexuális játék közben egy másik nővel, na de akkor aztán te leszel a hűvös terminátor, aki mindent legyőz. Pláne ha kőgazdag elit liba vagy, ha mégse, akkor cumi van. Azt, hogy ha egy rakás szerencsétlenség vagy, aki negyvenhez közel egy részeg bulin csináltatja fel magát, majd ordenáré viselkedéssel kirúgatja magát a munkahelyéről, az hip-hop kap másik melót csodával határos módon, terhesen is, ráadásul a volt faszija azzal vall szerelmet, hogy milliós értékű házat épít neki a puszta kezével, és minden csodálatos meg hepi lesz. Ez, és az ehhez hasonló könyvek azt sugallják, hogy nyugi, elég az is, ha butácska kis szamár vagy és tudod rezegtetni a pillád, az élet úgy is mindig gondoskodni fog rólad. Jönni fog egy lovag és a kezed többé sose engedi el, nem érhet baj, mindig lesz, aki megment.
Milly Johson úgy próbálja fajsúlyossá tenni ezt a bájos, ámde iszonyúan hamis felhangú történetet, hogy nagyon komoly dolgokkal dobálózik ad hoc jelleggel. Ezzel pedig még inkább ront az összképen. Családon belüli erőszak, lelki terror, nemi erőszak - az írónő úgy rántja ezeket elő a kalapjából, mint varázsló a nyulakat. Magyarázza a bizonyítványát. Nincs ezen mit magyarázni, és hogy őszinte legyek, engem iszonyúan zavar, ha ennyire ostobának néznek. Ha előad valaki egy ennyire fals fantazmagóriát, tolja inkább a karikatúra felé, ahogy a mi jó öreg Fieldingünk is tette. Ne igyekezzen komolyan vétetni magát, mert csak megcsömörlök tőle. Nevessünk, nevessünk, nevessünk önnön halandóságunkon, tökéletlenségünkön, a harcainkon, a bánatainkon, a kudarcainkon. Röhögjünk, amíg rá nem fulladunk a mogyorós csokira, és lézengjünk egy icipicit a rózsaszín álomvilágban. Erre minden nőnek szüksége van olykor. Ám azután keljünk fel a kanapéról és nézzünk szembe a valósággal.
Mielőtt orbitális félreértés esne, szólok: nem vagyok se szingli, se kékharisnya, és macskám sincs egy darab se. (Egerem lesz, no komment.) Bizony előfordul, hogy lezuhansz és mocskosul összetöröd magad, mert NINCS ott senki, aki elkapna. Nem kapnak el mindig. És ha erre csak akkor jössz rá, amikor már a padlón mereszted a sejhajod, akkor fene nehéz lesz talpra tápászkodni. Ha van mentőköteled, nos, drágám, az is elszakadhat. Bármikor. Bárhol. Az élet nem egy szépen kigyúrt, jóképű biztosítási ügynök, aki felkarol és gondoskodik jólétedről, történjék bármi. Az élet egy szemtelen kurafi, aki igen nagy pofont tud kiosztani, ha nincs elég eszed. Kemény szavak? Persze, mert én is voltam agyatlan, én is kaptam pofont és én is ültem a padlón értetlenkedve. Szerintem mindannyian. Ha már elringató, kedves, mosolyogtató mesét akarunk olvasni a női sorsról, olvassunk legalább igazat, vagy majdnem azt. Nem biztos, hogy kevésbé szép, mint ez a mézesmázos maszlag. Mi több. A leggyönyörűbb, hogy néha összetör. A legédesebb, hogy néha keserű. A legigazabb, hogy néha egy simlis széltoló. Ám akkor is szép. Akkor is megéri. Akkor is: felállni, továbbmenni a legnagyobb dicsőség. Nem fosztanám meg magam ettől az élménytől egy olyan drogos, elúszott koholmány kedvéért, mint ez a történet volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése