Olykor semmi szükségem disztópiákra vagy fantasy történetekre, hogy a mi hazánknál és jelen korunknál igazabb, de keservesebb küzdéssel teli világba kalauzoltassam magam. Ehhez elég levennem a polcról William Faulkner bármelyik művét, hiszen az ő gyötrelmesen bonyolult, múltban tapogatózó, évszázadokra visszanyúló, fájdalmasan déli prózája nem is állhatna távolabb a mi kelet-európai kultúránktól.
A déliek egyszer-volt, hiteles zsenije, aki ivott, mint a kefekötő, de sosem akkor, amikor dolgozott, maga is megtapasztalta Mississippi állam farkastörvényeit, és hátborzongató hitelességgel ismét bepillantást engedett számomra ebbe a zárt, régmúlt, szégyenkezésben eltemetett világba Eredj, Mózes c. novellagyűjteményével.
Faulknert olvasni nem egyszerű feladat. Az ő logikusan megkomponált, ám sokszor nehezen érthető kifejezésmódja az én esetemben is, aki már jól ismerem írásművészetének ágas-bogas tematikáját, napokat vesz igénybe. Mert érteni akarom, mert látni akarom magam előtt, mert érezni akarom a sorokban rejlő indulatokat, a megadást, a dacot, a hallgatag öntörvényűséget, a tragikus életutakat, a büszke öntudatot. Mindezen én nem vagyok képes csak úgy átsiklani. Bár megesik. Ugyanis egyszerű, ám csodálatosan szép sorai egyszer csak vadul hömpölygő, oldalakon keresztül megállíthatatlanul áradó, véget érni nem akaró tudatfolyammá bomlanak szét szerteágazva, bele-belekapva rendszertelenül a múlt eseményeibe. Az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy csak olvas és olvas, és már rég nem tudja hol jár, mit is olvas valójában, de simulékonyan felfeküdvén a szavak hullámaira sodortatja magát előre a lapokon át, szinte öntudatlan.
Ilyen Faulkner. Magával ragadó, nehéz olvasmány; egy olyan világra nyit ablakot, mely a mi múltunknak, örökségünknek még csak egy szeletkéjét sem képezi, és mi csupán lábujjhegyre állva leskelődhetünk a filmek és regények vágta réseken át ebbe a történelmünktől oly messzire eső másik történelembe. A déli államok vadregényes, keserűséggel, fájdalommal, halállal teli, szinte kegyetlen, farkastörvények uralta idejébe. A fehér ember már rég leigázta Amerika őslakosságát, hogy írmagjuk is alig maradt, a feketék pedig rabszolgasorban tengődnek, ám olykor némelyikük ravasz józan paraszti eszével meg-megtalálja a kiskapukat, utat vág magának a fehérek uralta életben, néha olyan ügyeskedve, hogy nem lehet eldönteni, ki is az úr, és ki a gazda. Faulkner szemtelen, öntudatos, ám bölcs négerei, és vad, fékezhetetlen, hideg, számító benjáminjai, és bús lelkű, emberektől elidegenedett, jogos jussukról önként lemondott vénséges öregemberei, és reménykedő, eltántoríthatatlan, bátor, konok vénasszonyai talán nem ismerősek nekünk. Nem is lehetnek egészen azok. Számunkra ismeretlen terepen és időben járnak ezek a hősök. Motivációjukat félig-meddig se értheti a mai ember a mai eszével, a mai szívével meg pláne nem, de azért sejthető, párolható, leszűrhető a lényeg: "Akad derék ember mindig és mindenütt. Többsége az."
Valahol, ebben az intenzív, mélyreható, reménytelen vajúdásban mégis fel-felcsillan a remény. Faulkner vallja, és le is írja, hogy az emberek többsége derék, csak éppen körülményeik akadályozzák őket derekasságuk megélésében. Ám azt is kijelenti, akad azért, aki annyira derék, hogy még a körülményei sem gátolják meg abban, hogy derék ember legyen. Ilyen ez az eltemetett valóból felmerülő, ősi, sőt, öröklétű igazság. Valljuk be, amikor idáig jutunk az olvasásban, rájövünk, miért is olvastunk idáig. Kerestünk egy közös pontot, egy hajszálvékony cérnaszálat, egy törékeny gondolatfonalat, mellyel azonosulni tudunk, melyet helytállónak tekinthetünk a mi világunkra nézve is. Ez a gondolat az. Felsóhajthatunk, mert megtaláltuk. Végre valami, amit mi is értünk, mi is valósnak találunk. Nagy megkönnyebbülés. Hát nem olvastunk mégsem hiába! Hiszen nem olvasunk sosem csupán a sorok szépségéért. Minden történetben az igazat keressük, a ránk vonatkozót, a vezéreszmét, amit, akár egy fáklyát, győzedelmesen a fejünk fölé tarthatunk. S ha nem találjuk meg azt, csalódásunk szinte mérhetetlen, mert nem szeretjük, ha nem szólítanak meg minket. Faulknert olvasni nem könnyű mulatság, hovatovább nem is mulatságos elfoglaltság. Munka az elmének, és munka a léleknek is. Ennek ellenére megéri, mert Faulkner nem hagy cserben. Minden visszalapozást, minden összezavarodást, minden homlokráncolást, minden "miafenérőlbeszélez?"-t végül egyetlen elejtett, könnyed mondattal megmagyaráz: derék állat az ember, ha a körülményei nem teszik alantassá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése