A bloggerek már a spájzban vannak!

Komolyan foglalkoztat engem egy kérdés, mert ez a blogírás számomra még elég rejtélyes valami. Van némi újságírói alapom, de őszintén megvallom, arra azért nem építenék Taj Mahalt. Regényeket, novellákat írok (mondjuk többnyire a sufninak), egészen gyerekkorom óta, nyertem is jó pár pályázatot amikor még fiatal voltam és naiv, ám erre se lehet ráfogni, hogy én már állati tapasztalt nőszemély lennék az írás terén. Azért valamicskét ezek mégiscsak jelentenek, remélem. Ha mást nem, legalább azt, hogy legyűrhetetlen hajlamom van az írásra, bármilyen formában. Ami a koromat illeti: nem tavaly töltöttem a 30-at, maradjunk is ennyiben. Azon kívül, mivel nem milliomos családban, kacsalábon forgó palotában nevelkedtem ügyeletes hercegnőként, és immár a harmadik városba költözve nyitottam ismét új fejezetet, azt hiszem a valódi életet is már jóval korábban bemutatták nekem.

Sok blogot olvasok. Jobban mondva az interneten szörfözgetve ebbe is, abba is belenézek. Találkoztam már igazán jókkal, és kevésbé megragadókkal. Mindez tehetség és gyakorlat kérdése, gondolom. Lehet, hogy akit most nem tartok olyan jónak, ugyanúgy nemrég kezdte, mint én. Én magam is még csak tapogatózom, és semmi kedvem úgy tenni, mintha én már mindent tudnék. Ugyanis nincs így. Ez egy külön műfaj, megvan ennek is a csínja, amit el kell sajátítani, ha az ember meg akar maradni a szférában. Van, aki reménytelen és a saját feje után megy, íróban is van ilyen (magánkiadós), de én tanulni szeretnék. Nem ebből akarok megélni, mint mondtam, én már kinőttem abból a korból, amikor ilyesféle álmokat dédelgetek. Úgy gondolom ez a fajta önkifejezés inkább a fiataloké, de talán nekem is jut benne egy picike hely, ahol kiélhetem írásra vonatkozó hajlamaimat. Egyszerűen csak azért, mert örömet okoz maga az írás, attól függetlenül, hogy hányan olvasnak.

Viszont! Ami nem fér a fejembe, és ami miatt most itt ülök, és bármilyen könyvtől függetlenül mégis bejegyzést írok, az az, hogy miért áldozza fel megbízhatóságát, szerethetőségét egy blogíró a kattintásokért? Tényleg az a fontos, hogy minél többen olvassanak és nem az, hogy ha kevesen is kattintanak rád, de azok azért tegyék, mert szeretik, amit csinálsz és pláne, mert te szereted, amit csinálsz? Rendben, értem én, van aki ebben látja a kiugrási lehetőséget, de az isten szerelmére, annyian vagyunk, mint az oroszok! A bloggerek már a spájzban vannak! - hogy szabadon idézzek a mi drága-jó tizedesünktől. Ebből persze az következik, hogy ez a piac egy konkrét normandiai partraszállás és az nyer, aki a legtöbbet áldozza. Valóban így lenne? Valóban megéri, ha beáldozod a legutolsódat is, amid van: a hitelességedet, és olyasvalamiről írsz egy enyhén szólva is provokatív, ostoba, szánalmas posztot, amiről halvány lila vezérdunsztod sincs, de legalább jó sok kattintást hoz? 

Én azt gondolom, az ilyen hírnév múlandó. Elkönyvelnek ostobának, korlátoltnak, szenzációhajhásznak, és ami a legnagyobb baj: hiteltelennek, olyan valakinek aki az önazonossággal még csak köszönő viszonyban sincs. Lehet, hogy abban a pár napban rengetegen ránéznek a blogodra, de amint lecseng a botrány, elfelejtenek. Mert nem bíznak benned, nem szeretnek, tudják, hogy hebrencs vagy, nem elég érett, vagy egyszerűen csak ostoba, vagy ami még rosszabb: figyelemhajhász és manipulátor. Elárulom: az ember egy olyan ritka fajta, hogy ha van egy kis esze, egyiket se igazán díjazza. 

Sajnos - mint ahogy már korábban is szó volt róla - menthetetlenül idealista vagyok. Valaki, aki hisz még a Holt Költők Társaságában és a Szving mindhaláligban. Valaki, aki abban hisz, hogy ha írsz, (mert az írás az egyetlen önkifejezési forma, amihez egy kicsit is konyítok) azzal magadat adod ki és ha ezt teszed, az egyetlen, aminek meg kell felelned az az őszinteség és önazonosság. Hogy ez az egyetlen, amivel az olvasóidnak tartozol. Hogy nem hazudsz. Nem vezeted őket az orruknál fogva. Nem használod fel őket átlátszó módon a kis céljaid eléréséhez. Hogy egyszerűen néha elég, ha jó vagy. Tudom, tudom, sokan vágták már a fejemhez a féltéglát, hogy nem ebben a világban élek, hogy elszállt demagóg vagyok és sose lesz belőlem semmi. Lehet. Viszont be kell vallanom, több önazonos blogerrel találkoztam már, és ők köszönik szépen, nagyon jól megvannak szenzációhajhászás nélkül és bizony még sikerük is van. Akkor nekik mi a titkuk? Miért sikerül nekik hazudozás nélküli is? Mert ha nekik sikerül így, akkor a válasz az, hogy egyáltalán nem szükséges eladnod a lelked a népszerűségért, és ez engem végtelenül, kimondhatatlanul mosolygóssá, megkönnyebbültté tesz.

Különbözőek vagyunk, és a mi gyönyörű sárgolyónk pontosan attól ilyen gyönyörű, hogy annyiféle élőlény lézeng rajta, boldog-boldogtalanul. Hiszem, hogy az a fajta mentalitás, az a fajta élethez és másokhoz való hozzáállás, amit én is vallok, nem egészen döglött hal. Talán ilyen kevéske blogírási tapasztalattal nem kellene ilyen témához nyúlnom, és nekem sem kellene beleszólnom olyasmibe, amit nem értek. Mert lehet, hogy valaki ezt gondolja most rólam is. Nem tudhatom. Ám úgy vélem, ez a bejegyzés nem konkrétan a blogírásról szól. Hanem mindenkiről, aki olyan szakmát, hobbit űz, amivel embertársait befolyásolni tudja kisebb, vagy nagyobb mértékben. Szerintem igenis van jelentősége. Bármilyen leírt szónak jelentősége van, főleg az interneten. Mert ami egyszer kikerül az internetre, azt még Mózes, Jézus és Keresztelő Szent János se tüntetheti el maradéktalanul soha többet. El kell dönteni, végül is, hogy mit akar az ember. Jobban mondva azt kell eldöntenünk mindannyiunknak, hogy azt a valamit, amiről álmodunk, melyik úton járva akarjuk elérni. Minden cél felé több út vezet, és nem biztos, hogy a rögösebb és hosszabb a rossz választás.