avagy: lám, így is lehet ezt!
Mussoban az a varázslatos, hogy működik, amit csinál. Él. Musso egy hullámvasút. Egy érzelmi jobbra-balra kilengés. Mi több: műfaji kilengés, és a mutató nem csak ímmel-ámmal ugrál. Musso becsületesen megdolgoztatja saját magát és az olvasóit is. Musso jó. Mussó ötletes. Musso frappáns. Musso finom. Musso teli van meglepetéssel.
Magamhoz képest sokáig tartott, míg a végére értem Guillaume Musso: Az angyal hív c. regényének. Valahogy az utóbbi napokban mindig az olvasás maradt utoljára, pedig hónapok óta nem foglalkoztam könyvekkel és az irodalommal annyit, mint ebben a pár napban.
Musso engem - bevallom készséggel - tisztességesen bevitt a málnásba. Már dörzsöltem a tenyerem, hogy lesz itt haddelhadd, mocskos lelki mélységekbe merülés, kígyó-béka, antimorális szenny, majd váratlanul és elegánsan Musso megugrott egy szintet. Első reakcióm az volt, hogy meglepődtem, ám olvastam tovább, megcsalatottságomban mégis elégedetten felkiáltván: "Oké, tetszel nekem, te fickó, lássuk mit tudsz még!"
Azután volt egy pillanat, amikor egy kicsit sem tetszett. Fel nem foghattam mit akar, mi célja vele, hogy az eddigi kiváló összképet, melyet hatalmas, aprólékos műgonddal építgetett, miért rontja el egy klasszikus, brazilosan telenovellás, hiteltelen fordulattal. Őszintén megvallom, erősen fanyalogtam. "Hiszi a piszi.... az alfelem meg nyuszit lő." És ezt is megcsinálta végül! Ez a ravasz, kifinomult, agyafúrt francia mindvégig késélen és határokon táncolva egyszerűen jött, látott és győzött. Mert nála mindennek oka és jelentősége van, mert gyönyörűen, nem megszerkeszt, hanem szinte komponál. Az egész művének íve van, melyet megkoronáz a pontosan megfogalmazott fejezetcímekkel, és a fejezetek elején lelki utat mutató idézetekkel. Karakterei élnek, lélegeznek és - istenem, végre valaki! - szerethetőek. Minden összetevő, mely végül belekerül Musso levesébe, a legkiválóbb minőségű alapanyag. Vigyáz, hogy ne csússzon el önmaga olykor tekervényes gondolatmenetén, és nagyon ügyel arra is, hogy meséje végig hiteles maradjon és nem tolódjon el a művészete a banalitás és az önimádás felé. Az angyal hív c. regénye abszolút elegye a különböző stílusoknak, műfajoknak és többféle értékrendi elvárást elégít ki egyszerre, mert amellett, hogy okosan felépített mű, egyértelműen ihletett szívből fakadt.
Ezzel az utóbbi gondolattal pedig elérkeztem mindahhoz, amit igazán mondani akarok Mussóval kapcsolatban. Amit már az alcím is sejtet, hogy lám, így is lehet ma lektűrt írni. Szeretettel. Odaadással. A kedves olvasót nem hülyének, birkának nézve. Tisztelve az olvasó érzelmi világát és értelmi képességeit. Nagyon-nagyon szeretem Mussot, mert nem néz agyhalott zombinak, aki bármiféle minőségű szellemi táplálékon eléldegél. Nem! Elvárom, hogy az író, ha már időt és pénzt áldozok a munkájára, tiszteljen meg azzal, hogy minőségit tálal elém, alkosson bármilyen műfajban. Guillaume Musso ezt teszi, és ezért felnézek rá. Őszintén megmondom, elég nagy irodalomnáci vagyok, és mélységesen nem értek egyet azzal, hogy a mai üzletpolitika olyanoknak is teret nyit az írás kusza, tekervényes, izgalmas világában, akik sem helyesen írni, sem nyelvtanilag helyesen fogalmazni nem tudnak, tökéletesen fogalmatlanok a világot illetően, és nem elég, hogy az öncélú magamutogatás jegyében írónak kiáltják ki magukat, de jóformán pár hét alatt összedobnak valami fércmunkát, rendes utánajárás nélkül, hasra ütve, triviális trehánysággal. Raknak ebbe a történetnek sem nevezhető valamibe egy veszettül jóképű férfit, meg egy végtelenül ostoba nőt, akik sokat vernyákolnak és még többet szexelnek egymással és másokkal, és ha szerencsénk van, ezt a szennyet legalább valamiféle lektoráláson átküldik, mielőtt a nyomdába kerül. Hála az égnek, én egy bizonyos rejtett hatodik érzékkel szinte tökéletesen ki tudom válogatni az ilyen ocsút a valódi érték közül.
Tény, és hiszem és vallom, hogy az irodalom, az alkotás öröme, az írás varázslatos mechanikája, az olvasás csodás képessége mindenkié kell, hogy legyen. Vallom, hogy az internet azért van, hogy azok is megoszthassák "alkotásaikat", akik azért nem veszik annyira komolyan magukat, de mégis szeretnének a maguk szintjén adni valamit embertársaiknak önmagukból. A rengeteg blog, vagy mondjuk az amatőr alkotásokat csokorba kötő weboldalak létjogosultsága vitathatatlan, szükség van rájuk. Mert az alkotás és annak megosztása bárkinek elengedhetetlen, alanyi joga. Ám nem volna ártalmas, ha vagy szigorúbb lenne a könyvkiadatási procedúra, netalán költségesebb, mert úgy gondolom, azért nem mindenkinek volna szabad valóban publikálni, mármint igazi könyv formájában. Mégis úgy érzem, hogy van remény, amíg olyan szerzőknek is sikerük van, mi több, ők futnak csak igazán a csúcsra, akik valódi értéket képviselnek manapság. Itt példaként említhetném magát Mussót, akinek kapcsán felmerültek bennem ezek a gondolatok. De nem hagyhatom ki a végtelenül idealista, szerethető bolond Fredrik Backmant, vagy a varázslatos, bűbájos világképű és humorú Joanne Harrist, akik mind a lektűr irodalom palettáját színesítik, de mérhetetlen gonddal, magas színvonallal és tisztelettel. Nem azért írnak, mert imádják magukat és nem tolják bármi áron, erőszakosan a képünkbe regényeiket. Bizonyos művészi alázattal viseltetnek az olvasóik iránt, mert tudják, hogy valójában a mi szeretetünkből élnek. Nem nyalatják a talpukat, nem ugráltatják a népet. Adnak és adnak. Folyamatosan. Önmagukból. A lelkük mélyéből szakítják fel ezeket a sokszor nagyon bizalmas, nagyon finom, nagyon törékeny szépségű történeteket. Szeretettel hoznak létre műveket. Odaadással, hódolattal az alkotás kivételes ihletett állapota felé. Tudják, hogy kiváltságosok, ám ezért a kiváltságért hálásak. Minden bizonnyal pontosan emiatt a hozzáállás miatt képesek mindig és mindig megújulni, igazat írni, ötletesen alkotni. Türelmesek, kivárják a jó sztorit, nem adnak ki bármit, ami megfordul a fejükben. Amit adnak, azt érdemes elfogadni. És nézzünk mélyen a szívünkbe, ugye, hogy az ilyen alkotók lesznek tartósan sikeresek? Azt szeretjük, aki szeret minket - ez egy örök érvényű, alapvető, automatikus lelki parancs az emberben. Egy individualista bolond írhat egyszer világsikert, mert egy bolond sokszor százat csinál, de a süllyesztő hamar elnyeli az ilyet. Vagy ha nem nyeli el, hát megmarad egy bizonyos alacsony szinten, egy konkrét, de vitatható, esetleg nem vitatható színvonalon, melyet egy meghatározott réteg kedvel. Ezt is nevezhetjük végül is sikernek. Ám azt hiszem a siker az, amikor szeretsz és szeretnek és ebből születik valami, amit tapintani, érinteni, érezni, befogadni, és továbbadni lehet. A valódi író az olvasójával együtt ír, mert mindig a szeme előtt lebeg, hogy az átlag olvasó mégse nem hígvelejű és feltétlenül tisztában van vele, hogy tulajdonképpen ő is csak ugyanolyan ember, mint az, aki a nem is oly távoli jövőben, egy könyvesboltban járván leveszi majd a polcról azt az egy bizonyos könyvet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése