Tiszta lappal a világban

Az írás ma nehezebben megy, mint máskor. Év vége van, már csak pár nap, és átlépjük mindannyian 2019 küszöbét. Őszintén megmondom, elfáradtam, de talán rajtam kívül még sokan éreznek így. Ez az idei év hosszú volt és eseményekkel teli. Kaptam hideget és meleget, de ahogy így számot vetek önmagammal most, rájövök, hogy erős pozitív felhanggal van szerencsém zárni az évet. Panaszra semmi okom. Nem mintha szándékomban állt volna a blogomban panaszkodni bármiről is. Nehézségek mindig voltak és mindig lesznek is, az ember megoldja őket, vagy nem oldja meg, de kitárni idegenek felé a totális nyomorodat, szerintem nem a legjobb kivitelezés. A dicsekvés meg visszatetsző. Az írás számomra nem erről szól. Különben is, elég sok mindennel kapcsolatban kifejtem a véleményem, így aztán kifejezetten átfogó képet lehet kapni a személyiségemről a blogom által, ha az életemről nem is.  Idén sokkal több könyvet volt szerencsém beszerezni, és elolvasni, mint az utóbbi években bármikor. Az már mos...

Viszonylag könnyű így, az ünnepek tájékán elvesztenünk a józan eszünket. Legalábbis azt hiszem. Elvégre magamon is tapasztalom a végzetes tüneteket. Szokatlan ingerültség, a "nincs még kész semmi" rémülete, a "mekkora kupi van" káoszérzése, a "mi van, ha senki nem fog örülni annak, amit vettem neki?" döbbenetes pánikja. Ó, igen, ilyenkor, Karácsonykor ezek a régi jó ismerősök mind, mind visszatérnek, és keringenek, alattomosan kószálgatnak a fejemben. Így történt ez menetrendszerűen idén is. Míg végül valamelyik nap, a kedvenc díszeim után sikertelenül felforgatva ezt a kis lakást, egyszer csak feladtam, lehuppantam a kanapéra, kezembe vettem imádott Jussi papám (Jussi Adler-Olsen) egyik könyvét és nemes egyszerűséggel olvasni kezdtem.  Mert rájöttem ám hirtelen valamire. Nem nagy felfedezés, de nekem, aki a kötelező tökéletesség árnyékában nőttem fel, ez valami mámorosan felszabadító felismerés volt. A lényeg az, hogy egyszerűen nem kell megőrülnöm. ...

Úgy gondoltam, egy kis kalandos összegzés az idei, könyvekkel kapcsolatos élményeimről senkinek se nem árthat. Pláne nem nekem. Így, az év végéhez közeledvén, szükség van bizonyos visszatekintésekre, egy kis elmélkedésre, mosolygásra, nevetésre, ha kell megbánásra, és végül elhatározásra, hogy amin változtatni kell, azon változtatunk. Sokat nevettem, és keveset sírtam az elmúlt tizenkét hónapban. Minden tekintetben jó évet zárok, boldogat, kiegyensúlyozottat, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek. De hát kinek nem akadnak olyanok, ugye? Idén a szokottnál is többet olvastam, mivel barátaimnak, családomnak és páromnak hála, rengeteg új könyv jutott a birtokomba. Az idei kétségtelen győztes ebben a tekintetben a Nagyi, aki a nyár folyamán húsz darab ebül szerzett, költözéskor kiselejtezett kötettel ajándékozott meg. Zömével Stephen King regényekkel. Nem, ezt már felülmúlni nem lehet. Éljen a Nagyi!  Továbbá öt darab friss-ropogós szerzeményt ...

Az elmúlt négy hétben kissé elbújtam a világ szeme elől. Be kell vallanom, nem teljesen, de úgy tűnhetett, mintha a kezdeti lelkesedés után eléggé elhanyagoltam volna a blogomat. Valóban így történt, ám nem véletlenül. Egyrészt, négy héten át külföldön tartózkodtam - hol itt, hol ott: belga forró csoki, meggysör, francia sajtok, Ardennek és Eiffel-torony, csak hogy utazásom pár elnagyolt szóban leírjam. Másrészt, ez a kis kényszerű szünet átértékelte bennem a céljaimat, azt, hogy mire vágyom úgy igazán, szívből. Ehhez persze több minden kellett: motiváció, lehetőség, alkalmas személyek, némi finom útmutatás. Továbbra is tartom, hogy ez nem csupán egy könyvajánlós blog. Ám mégiscsak az, mert az élet maga alakítja önmagát.  Fura, szinte nevetséges dolog ez - valljuk be -, mert nincs a világon semmi, amit az ember jobban érezne, mint azt, hogy mire hivatott és mitől lenne boldog. Dédelget egy álmot, míg fiatal, hisz is benne, aztán közbejön egy botlás, egy váratlan döccenő, az éle...

Nehéz utak vannak. Nők ezrei választanak nehéz utat. Tudom, talán unalmasnak tűnök, hogy mindig erről beszélek, de megvannak az okaim. A körülöttem élő, lélegző, szerető és kínlódó nők, asszonyok, akik valamilyen okból a nehezebb utat választották. Félelem a magánytól, félelem a szeretetlenségtől, félelem attól, hogy anyagilag egyedül kiszolgáltatottabbak.  Őszintén megmondom, jelenleg Európa útjait járom, és pontosan tudom, hogy bizonyos szinten kiváltságos helyzetben vagyok. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a csöndem, kicsit szokatlan visszavonulásom, pont most, amikor elindultam az úton mely fontos számomra, ezért van. Amint hazatérek, teljes erőbedobással folytatom mindazt, amit elkezdtem, mert az élet nem áll meg. Idekinn sem áll meg. (Az internet beszerzése nem gyerekjáték, de most végre sikerült, korlátozott és lassú, de hé, mégis itt ülök és írok.) Unalmas perceimben, amikor semmi más teendőm nincs, vagy csak kikapcsolódni szeretnék, természesen mi mást ...

Finy Petra: Akkor is  Amikor először találkoztam Finy Petrával, az első gondolatom az volt, hogy ez a nő nagyon a helyén van . Mindig és mindenkor. Rövid, modern frizurája, őszinte, nyílt, megértő tekintete, magas, sudár alakja helyénvaló éntudatot, önteltség nélküli magabiztosságot és hatalmas békét, jóindulatot sugároz. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de sokan tanulhatnánk tőle, azt hiszem. Valamiért kellett nekem a könyve. Valamiért találkoznom kellett vele. Valami vezetett felé, öntudatlanul is. Talán pontosan azért, hogy végérvényesen megbizonyosodjak róla: jó úton járok. Élmény volt számomra és büszke voltam rá az első pillanattól kezdve, hogy ez a kedves, nagyon érzékeny és nagyon széplelkű, de határozott nő olyan közvetlenül és barátságosan fogadott. Magam sem értettem. A rajongásból rég kinőttem, nőkért pedig alkalmasint soha nem is rajongtam.  Azután elkezdtem olvasni a könyvét. Az Akkor is c. regénye felkavart, megdöbbentett, él...

Soha nem csupán "könyves" blogot szerettem volna indítani. Nem a recikért hajtok, és valahogy nem látom értelmét hogy leírjam még milliomodjára is azt, amit előttem már mások megtettek. Nem ajánlok könyveket. Persze ha a bejegyzéseimet olvasván te is a kezedbe veszed azokat a köteteket, amik engem megihlettek, én örülök, de igazából nem ez a célom.  Mint a bemutatkozásomban is írtam, az életről szeretnék beszélni. Bármilyen témáról, amit fontosnak, értékesnek találok és talán ti is annak találjátok. Úgyhogy elindítok egy Szeretem Szerda c. rovatot. Nem tudom mennyire lesz rendszeres, hiszen a témákat nem lehet erőltetni, de havi egyre biztosan számíthattok.  A napokban többször, és több barátnőmmel, ismerősömmel való beszélgetésben felmerült a női önbecsülés és annak - valljuk be bátran - abszolút hiánya. Hogy egy egészen orbitális közhellyel éljek: ha mindig kapnék egy százast, amikor egy nő ismerősöm olyasmit mond, hogy: "nem vagyok elég jó" , "túl ...

avagy: lám, így is lehet ezt! Mussoban az a varázslatos, hogy működik, amit csinál. Él. Musso egy hullámvasút. Egy érzelmi jobbra-balra kilengés. Mi több: műfaji kilengés, és a mutató nem csak ímmel-ámmal ugrál. Musso becsületesen megdolgoztatja saját magát és az olvasóit is. Musso jó. Mussó ötletes. Musso frappáns. Musso finom. Musso teli van meglepetéssel.  Magamhoz képest sokáig tartott, míg a végére értem Guillaume Musso: Az angyal hív c. regényének. Valahogy az utóbbi napokban mindig az olvasás maradt utoljára, pedig hónapok óta nem foglalkoztam könyvekkel és az irodalommal annyit, mint ebben a pár napban. Musso engem - bevallom készséggel - tisztességesen bevitt a málnásba. Már dörzsöltem a tenyerem, hogy lesz itt haddelhadd, mocskos lelki mélységekbe merülés, kígyó-béka, antimorális szenny, majd váratlanul és elegánsan Musso megugrott egy szintet. Első reakcióm az volt, hogy meglepődtem, ám olvastam tovább, megcsalatottságomban mégis elégedetten felkiáltván: "...

Olykor semmi szükségem disztópiákra vagy fantasy történetekre, hogy a mi hazánknál és jelen korunknál igazabb, de keservesebb küzdéssel teli világba kalauzoltassam magam. Ehhez elég levennem a polcról  William Faulkner  bármelyik művét, hiszen az ő  gyötrelmesen bonyolult, múltban tapogatózó, évszázadokra visszanyúló, fájdalmasan déli prózája nem is állhatna távolabb a mi kelet-európai kultúránktól. A déliek egyszer-volt, hiteles zsenije, aki ivott, mint a kefekötő, de sosem akkor, amikor dolgozott, maga is megtapasztalta Mississippi állam farkastörvényeit, és hátborzongató hitelességgel ismét bepillantást engedett számomra ebbe a zárt, régmúlt, szégyenkezésben eltemetett világba  Eredj, Mózes  c. novellagyűjteményével.  Faulknert olvasni nem egyszerű feladat. Az ő logikusan megkomponált, ám sokszor nehezen érthető kifejezésmódja az én esetemben is, aki már jól ismerem írásművészetének ágas-bogas tematikáját, napokat vesz igénybe. Mert érteni...

Komolyan foglalkoztat engem egy kérdés, mert ez a blogírás számomra még elég rejtélyes valami. Van némi újságírói alapom, de őszintén megvallom, arra azért nem építenék Taj Mahalt. Regényeket, novellákat írok (mondjuk többnyire a sufninak), egészen gyerekkorom óta, nyertem is jó pár pályázatot amikor még fiatal voltam és naiv, ám erre se lehet ráfogni, hogy én már állati tapasztalt nőszemély lennék az írás terén. Azért valamicskét ezek mégiscsak jelentenek, remélem. Ha mást nem, legalább azt, hogy legyűrhetetlen hajlamom van az írásra, bármilyen formában. Ami a koromat illeti: nem tavaly töltöttem a 30-at, maradjunk is ennyiben. Azon kívül, mivel nem milliomos családban, kacsalábon forgó palotában nevelkedtem ügyeletes hercegnőként, és immár a harmadik városba költözve nyitottam ismét új fejezetet, azt hiszem a valódi életet is már jóval korábban bemutatták nekem. Sok blogot olvasok. Jobban mondva az interneten szörfözgetve ebbe is, abba is belenézek. Találkoztam már igazán...

avagy miért nézel agyilag zokninak, kedvesem? Édes-drága, klisés Milly Johnson! Mese habbal. Tündérálom. A chick lit nem erről szól. Nem erről kellene szólnia. Ráadásul az elszórva adagolt, erőltetett humor az ilyen sztorikhoz kevés. Szórakoztass, röhögtess meg, forogjak együltömben a fene nagy jókedvtől. Ha már nem hihetek neked, legalább nevettess meg! Helen Fielding óta ebben a műfajban eddig ez senkinek sem sikerült. Elolvastam. Túl vagyok rajta. Milly Johnson: Yorkshire puding Klub . Azóta itt ülök és azon gondolkodom, miért néznek engem hülyének előszeretettel nemtársaim. Pláne az írónők 90%-a. Mert ezt csinálják. Agyalágyult, ténfergő, idióta, magatehetetlen, könnyen bőgős, naiv agyhalottnak néznek. Milly Johnson is ezt teszi, sajnos. Bájos kis történetet mesél el, remek szórakozás igazán, csak éppen egy szava sem valósághű, de még egy fél betűje sem. Ami alapvetően nem baj. A baj az, hogy szándékosan ültetnek a körhintára, ez esetben. Hazudsz, Milly Johnson, és amennyi...

Megdöbbentő egyéjszakás kalandban volt részem. No nem a hagyományos értelemben, csupán hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy nem és nem tudtam letenni egy könyvet. Teltek az órák és én észre sem vettem.  A regény maga, ha jobban, közelebbről megszemlélem, igazából semmi különleges. Azt sem mondanám rá, hogy zseniális, ámbár talán mégis az, hiszen ébren tartott egész éjjel. Az én madaraim... a villanydróton ülve lesik a tájat. Nem találnak benne semmi őrjítőt, semmit, ami tombolásra késztet. Olykor bekapnak egy-egy legyet. Ennyi a titkuk. Meg a cikázás az égen. A tavasz. Az élet. Ha őket látom, a szabadságot látom. A szépet. A vágyat a szépre. A gondtalanságot. Ezért is őrzöm ezt az általam évekkel ezelőtt készített fényképet.  Josh Malerman madarai erre az önfeledtségre a legkevésbé sem emlékeztetnek. A  Madarak a dobozban c. regény meglepően remek. Legalábbis számomra ez abszolút meglepetés volt, ugyanis általában az ilyen bestseller kö...