Az elmúlt négy hétben kissé elbújtam a világ szeme elől. Be kell vallanom, nem teljesen, de úgy tűnhetett, mintha a kezdeti lelkesedés után eléggé elhanyagoltam volna a blogomat. Valóban így történt, ám nem véletlenül. Egyrészt, négy héten át külföldön tartózkodtam - hol itt, hol ott: belga forró csoki, meggysör, francia sajtok, Ardennek és Eiffel-torony, csak hogy utazásom pár elnagyolt szóban leírjam. Másrészt, ez a kis kényszerű szünet átértékelte bennem a céljaimat, azt, hogy mire vágyom úgy igazán, szívből. Ehhez persze több minden kellett: motiváció, lehetőség, alkalmas személyek, némi finom útmutatás. Továbbra is tartom, hogy ez nem csupán egy könyvajánlós blog. Ám mégiscsak az, mert az élet maga alakítja önmagát.
Fura, szinte nevetséges dolog ez - valljuk be -, mert nincs a világon semmi, amit az ember jobban érezne, mint azt, hogy mire hivatott és mitől lenne boldog. Dédelget egy álmot, míg fiatal, hisz is benne, aztán közbejön egy botlás, egy váratlan döccenő, az életút éles kanyart vesz - nem mondom, hogy kisiklik, mert azt hiszem, minden úgy történik pontosan, ahogyan történnie kell -, és látszólag egyre távolodunk mind önmagunktól, mind ábrándjainktól. Hosszú, rögös út vezet vissza valódi énünkhöz, és aki bármit erőltet, nem kap mást, csak csalódást. Akarni kell, de nem minden áron. Kell egy kis sodrás, kell egy kis kalandvágy, kell, hogy egy kicsit engedjünk az életnek, még akkor is, ha mindannak, ami zajlik, úgy látjuk, semmi értelme. Minden út visz valahová, sőt, minden út együvé visz: önmagunkba vissza, csak mindig egyre mélyebbre, megtalálván azt, ami valóban számít odabenn. Lekopnak lassan a cafrangok, a sallangok mindarról, akik vagyunk. Már ha őszinték merünk lenni és nem hazudunk magunknak. Farigcsáljuk személyünket, lecsippentjük, ami nem kell már - hamis barátok, fals szerelmek, irigyek, tévhitek, önámítás, hitetlenség -, és egy eléggé szép napon arra ébredünk, hogy a talpunk alatt végre ismerős talaj van. Érezni lehet a puha göröngyök simogatását, csiklandozását: otthon vagyunk, vagy legalábbis majdnem otthon. Úgy tűnik, mintha mindez hirtelen történne, de valójában ez egy hosszú, ámde sokszor észrevétlen folyamat része.
Ez történik velem. Amikor kinyílik egy ajtó, amiről az ember időtlen idők óta álmodozott, akkor nem csapja be azt önmaga orra előtt. Olyan, mintha valami most kezdődne, pedig tulajdonképpen már nagyon régen elkezdődött, valószínűleg még akkor, amikor még meg sem születtem. Kellenek a mérföldkövek az életben, főleg azért, hogy legyen mire emlékezni majd, amikor öregek és szenilisek leszünk. Az ilyen biztos kapaszkodók úgy kellenek a romló memóriának, mint nyíló virágnak a napfény. Bocsánatot kell kérnem, ha túl homályosan fejezem ki magam, de ennél világosabban még nem merek beszélni, mert a folyamat nem állt meg. A mag és az, hogy mit szeretnék nevelni belőle, már kristálytisztán dobog a szívemben, a többi meg majd alakul, jó szerencsével, meg azzal, hogy követem a megérzéseimet. Ez eddig bevált. Egy bizonyos: a könyvek mindig is fontos szerepet játszottak az életemben. Az utóbbi egy évben pedig fontosabbat, mint valaha. Úgy fénylenek az utam mentén, mint a fáklyák. Kikövezik, alapozzák bennem mindazt, amire és ahogyan építeni akarok. Őszintén megmondom, sokáig legyintettem önmagamra, a lelkem hívására, mondván: nem vagyok elég jó, úgy általában nem vagyok elég. Ám egy ideje már mindez csupán halkan motyog bennem, mert egy kis bizonytalanság mindig marad a lélekvödör alján, de ezt a csendes pusmogást elfedi a lelkesedés, meg valami önkéntelen érzés, hogy így helyes, így kell lennie. Nem akarom magam előtérbe tolni. Sosem szerettem középpontban lenni. Kevés barátom van, és ahogy mondani szoktam: nem vagyok kedves. Népszerű meg pláne nem vagyok. Nincs meg bennem a képesség, hogy nyalizzak a köz szeretetéért. Nem vásárolom meg dicséretekkel, megjátszott figyelemmel és ajándékokkal mások jóindulatát, figyelmét, odaadását. Akit dicsérek, az vehet is komolyan. Akire figyelek, az tényleg érdekel. Akinek ajándékot adok, az valóban fontos számomra. Ilyen egyszerű.
Fura, szinte nevetséges dolog ez - valljuk be -, mert nincs a világon semmi, amit az ember jobban érezne, mint azt, hogy mire hivatott és mitől lenne boldog. Dédelget egy álmot, míg fiatal, hisz is benne, aztán közbejön egy botlás, egy váratlan döccenő, az életút éles kanyart vesz - nem mondom, hogy kisiklik, mert azt hiszem, minden úgy történik pontosan, ahogyan történnie kell -, és látszólag egyre távolodunk mind önmagunktól, mind ábrándjainktól. Hosszú, rögös út vezet vissza valódi énünkhöz, és aki bármit erőltet, nem kap mást, csak csalódást. Akarni kell, de nem minden áron. Kell egy kis sodrás, kell egy kis kalandvágy, kell, hogy egy kicsit engedjünk az életnek, még akkor is, ha mindannak, ami zajlik, úgy látjuk, semmi értelme. Minden út visz valahová, sőt, minden út együvé visz: önmagunkba vissza, csak mindig egyre mélyebbre, megtalálván azt, ami valóban számít odabenn. Lekopnak lassan a cafrangok, a sallangok mindarról, akik vagyunk. Már ha őszinték merünk lenni és nem hazudunk magunknak. Farigcsáljuk személyünket, lecsippentjük, ami nem kell már - hamis barátok, fals szerelmek, irigyek, tévhitek, önámítás, hitetlenség -, és egy eléggé szép napon arra ébredünk, hogy a talpunk alatt végre ismerős talaj van. Érezni lehet a puha göröngyök simogatását, csiklandozását: otthon vagyunk, vagy legalábbis majdnem otthon. Úgy tűnik, mintha mindez hirtelen történne, de valójában ez egy hosszú, ámde sokszor észrevétlen folyamat része.
Ez történik velem. Amikor kinyílik egy ajtó, amiről az ember időtlen idők óta álmodozott, akkor nem csapja be azt önmaga orra előtt. Olyan, mintha valami most kezdődne, pedig tulajdonképpen már nagyon régen elkezdődött, valószínűleg még akkor, amikor még meg sem születtem. Kellenek a mérföldkövek az életben, főleg azért, hogy legyen mire emlékezni majd, amikor öregek és szenilisek leszünk. Az ilyen biztos kapaszkodók úgy kellenek a romló memóriának, mint nyíló virágnak a napfény. Bocsánatot kell kérnem, ha túl homályosan fejezem ki magam, de ennél világosabban még nem merek beszélni, mert a folyamat nem állt meg. A mag és az, hogy mit szeretnék nevelni belőle, már kristálytisztán dobog a szívemben, a többi meg majd alakul, jó szerencsével, meg azzal, hogy követem a megérzéseimet. Ez eddig bevált. Egy bizonyos: a könyvek mindig is fontos szerepet játszottak az életemben. Az utóbbi egy évben pedig fontosabbat, mint valaha. Úgy fénylenek az utam mentén, mint a fáklyák. Kikövezik, alapozzák bennem mindazt, amire és ahogyan építeni akarok. Őszintén megmondom, sokáig legyintettem önmagamra, a lelkem hívására, mondván: nem vagyok elég jó, úgy általában nem vagyok elég. Ám egy ideje már mindez csupán halkan motyog bennem, mert egy kis bizonytalanság mindig marad a lélekvödör alján, de ezt a csendes pusmogást elfedi a lelkesedés, meg valami önkéntelen érzés, hogy így helyes, így kell lennie. Nem akarom magam előtérbe tolni. Sosem szerettem középpontban lenni. Kevés barátom van, és ahogy mondani szoktam: nem vagyok kedves. Népszerű meg pláne nem vagyok. Nincs meg bennem a képesség, hogy nyalizzak a köz szeretetéért. Nem vásárolom meg dicséretekkel, megjátszott figyelemmel és ajándékokkal mások jóindulatát, figyelmét, odaadását. Akit dicsérek, az vehet is komolyan. Akire figyelek, az tényleg érdekel. Akinek ajándékot adok, az valóban fontos számomra. Ilyen egyszerű.
Biztosan demagóg vagyok - vagy ahogy korábban is írtam már, menthetetlen idealista -, de én még hiszek abban, hogy ha valaki igazán jó valamiben, az éppen elég, mert annál többet senki se adhat senkinek, mint az akaratát, a vágyát, a lelkét és feltépett mellkasú kitárulkozását, hiszen az írás, főleg, ha szívből jön és igaz, nem más, mint a totális, meztelen kiszolgáltatottság idegeneknek. Én pedig nagyon szeretném, ha végre kiderülne, én miben és mennyire vagyok igazán jó. Ha az derül ki, hogy mégse vagyok képes rá, legalább megtudom végre, és nem esz tovább a "mi lett volna ha" maró kétsége. Bármit el tudok fogadni, ha valahára végigjárhatom a nekem kiszabott utat, olyan módon, ahogyan én szeretném. Az út is fontos, fontosabb, mint a cél, mert az út mutatja meg, mennyire vagyunk erősek és érdemesek. Ha benned, aki most ezen sorokat olvasod, hasonló gondolatok, érzések háborognak, azt mondom neked: lépj rá a startkőre! Fel győzelemre! Vagy bármire, csak kezdj bele. A halogatás az élet halála. A lehetőség halála. A vágy halála. Lépj rá a neked kijelölt ösvényre, és hidd el, az magától is meglódul majd a lábad alatt. Dédelgesd magadban a magot, és kíváncsian várd, mi nő ki belőle.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése