„A boldogság, mint tudja, vándorünnep.”
Ó, Ernest!
Már el is felejtettem, mennyire nem ismerted a nőket. Akkor írtál rólunk a
legszebben, mikor hiányunk fájt, amikor magasztos távolságtartással csodáltad
mindazt, amit értetek teszünk. Olyan szépen tudtad mondani, milyen magányos
vadak vagytok nélkülünk.
A folyón át a fák közé című írást
talán számadásnak szántad, és szerelmi vallomásnak. Mibe, kibe voltál
szerelmes, drága kedves íróm, te macsó férfiember? Egy álomképbe, bizonnyal.
Egy szelíd, szépséges, angyalian naiv, töredelmesen alázatos tüneménybe. Aki
vénségedben, harcokban érlelt durva lelkedben is talált még valami szerethetőt.
Az
alapötlet nem formabontó, de mindenképpen érdekes lehetőségeket vet fel,
melyeket Hemingway ezúttal nem
aknázott ki. Elfecsérelte az értékes oldalakat csacska ömlengésre. Pedig tudott
igazat mondani ebben a regényében is. Fel-felizzik a szöveg, és sima,
szomorkás, belenyugvó hangulata igazán ringató. A végszó brutális közönye még
talán szíven is üti az olvasót.
Azonban a
párbeszédek a férfi főhős és ifjú kedvese között többnyire bagatell, évődő semmiségek. Ebben
az utolsó, búcsúnak szánt összeborulásban nincs semmi hatalmas, tartalom is
csak igen kevés. A regény veleje a háborús gondolatok kemény magvában, és a
természet iránt érzett áhítatban rejlik. Ebben Hemingway mindig jó volt, páratlanul remek, ezt nem lehet tőle
elvitatni.
Ez a leltár
sajnos kissé félresiklott, de a szerző gazdag irodalmi hagyatékának szerves részét képezi. Nem a legfényesebb mind közül, ám csak ezzel együtt
lehet teljes a kép. Az elveszett nemzedék kóborló, hazátlan krónikása a szerelemről
valószínűleg keveset tudott, de pazarul írt, és kérges szíve azért mindig a
helyén volt.
„A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.” Legyen így, öreg barátom, mert nem lehet másként.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése