Tiszta lappal a világban

„[…] inkább azt mondja magára, hogy nem fajtatiszta, vagy ahogy egyszer fogalmazott,  egy bárki, aki mindenkinek álcázza magát .” Austerben az a legjobb, hogy mindig képes meghökkentőt alkotni. Jócskán benne járva a hetvenes éveiben, tragédiákkal kikövezett útja vége felé tisztán és fényesen szól. A Baumgartner című regénye mellőzi a misztikumot, a szürreális elemeket. Földhözragadt és annyira szívhez szóló, amilyen csak egy öregember belenyugvó emlékezete lehet. Elfogult rajongásom igazi szeretetté vált, miközben olvastam, mert ez a végtelenül egyenes beszéd megérintette a lelkem. A címszereplő egy idős író és egyetemi tanár, aki felesége tíz évvel korábbi váratlan halála óta egyedül él. S, mint kiderül, valóban él, legalábbis keményen próbálkozik. Túléli a felfoghatatlant, és újrakezdi. Van ebben a tőle szokatlan egyszerűségben, egyenes beszédben valami felemelően intim. A főhős bőrébe bújva a szerző elmereng, emlékezik, reménykedik és szeret. A regény rövid, és a szöveg nem megterhe

„– Én csak akkor játszom, ha olyan a tét, amit érdemes megnyerni.” Armas kezében ezúttal meglapult pár ígéretes ütőkártya. A Hosszú játszma bővelkedik vidéki hangulatban, vadregényes bájban, váratlan komikus helyzetekben, és egész szépen megrajzolt karakterekben. Mi sülhetne el rosszul egy ilyen nagyszerű felütéssel? Nos, mint a végére kiderült: sajnos elég sok minden. A legnagyobb problémám a férfi főhős viselkedése, és az általa diktált kapcsolati dinamika volt. Edző bá’ ugyanis erőszakosnak, manipulatívnak és kontrollmániásnak bizonyult. Én egy ilyen pasitól hanyatt-homlok, visítva menekültem volna nagyon messzire. A nő egy hamis álomvilágban élt, önmagával köszönőviszonyban sem volt, és erre szerintem nem egy ilyen autokrata férfi lett volna a megoldás, hanem egy kiváló pszichológus. Az, hogy végsősoron könnyebbnek találta ezt a kétes kapcsolati formát, ahol csak látszólag volt az ő kezében az irányítás, valahol érthető, de ez akkor sem egészséges dolog. A konfliktus a végén már cs

„Bors már megtanulta, hogy a legjobb, ha az ember marad a helyén, ott, ahová tartozik. Különben olyanokkal akad össze, akikkel nem kéne. Ez igaz a becsületesekre és igaz az alvilágiakra is.” Az már biztos, hogy Ray és Bors ritkán maradnak a helyükön. Másként nehéz volna regényt írni róluk, pláne többet. Legyünk igazságosak: Whitehead olyasmit szolgál fel nekünk, ami nem a mi szájunk íze szerint való, mégse lehet ellenállni neki. Falni kell, habzsolni, tömni két pofára. A könyvekkel az a helyzet, hogy vagy működik a varázslat, vagy nem. Egy szépirodalmi alkotó heist -regénye lehet dicsőséges diadal, vagy szégyenteljes bukta. Ez, kérem, úgy fordul a zsanérjain, mint a megvetemedett sufniajtó! Csikorog az egész miskulancia, és tudod, hogy meg kéne olajozni, de se idő, se kedv. Nyílik az, és ez a lényeg. Különben meg: pont a csikorgás a szépsége. Bírod Rayt, szorítasz érte, de Borsért ölni tudnál. Ennyi az egész. Mindent ez határoz meg: egyetlen karakter, akiért golyó elé ugranál, késbe ro

„Mindig az volt az érzésem, hogy a természettudósok mulasztást követnek el, amikor nem vonják be megfigyeléseik körébe a háborút.” A kötet az Istenét kereső, és azt majdhogynem kérdőre vonó Hemingway munkája. Ez a tény már önmagában is kuriózummá emeli, mert a jó öreg írózsenitől távol állt ez a fajta megközelítés. Minél jobban telt felette az idő, annál távolabb. Gyakorlatias, kiábrándult, macsó elméjében a halál gondolata morbid volt, de szükségszerű. A háború valami, amit meg kellett élni, és akinek túlélni is sikerült, az se nyert semmit. Így járt Hemingway agya, habár becsülte az életet. Szerette az italt, a jó ételeket, a nőket, a remek, férfias mókákat. Nyughatatlan lelke minduntalan a természetben talált menedékre, bár ekkor is többnyire fegyvert vitt magával.    A novellák közül a legelső, a Vihar után című talán a legerősebb munka a maga szenvtelenül előadott, elborzasztó témájával. Rögtön utána következik a sorban a Tiszta, világos kávéház , amiben az a torz, kifacsar

„A mi családi formánk a szeretet. Azzal pedig a legrosszabb helyzetből is ki lehet evickélni.” Ebben a leheletnyi mesekönyvben minden benne van, ami fontos egy ember életében, legyen gyerek, vagy felnőtt. Áthatóan egyszerű, üde és bájos, ugyanakkor indirekt módon olyasmikre mutat rá, amiket sosem szabadna elfelejteni, mindegy, hány évesek vagyunk. Istenadta enyhülés – ez jutott eszembe róla. Hatásvadász kifejezés ez, és  Finy Petra biztos szebben fogalmazta volna meg, de így érzek. A könyv tündéri humorral bőven átszőtt, illatos, ízes, hangulatos szeretetbomba. Na tessék, megint a hatásvadászat! A kötetecske tizenöt rövid történetből áll, és körülbelül egy évet ölel fel az ötletgazdag Virág család életéből. A Virág család mindent egy kicsit másként csinál, de ez alapvetően nem baj. Kaland az erdőjárás, az anyák napi piknik, a piacozás, sőt, még a rendrakás is olyan, mint a hegymászás.    A legszebb az egészben pedig az, hogy a Virág család mindent együtt csinál, hagyományokat teremten

„– Olyan fordulat ez, amire számíthattam volna – morgok. – Hát író vagyok én vagy egy darab fa?” Én nem vagyok író, de darab fa sem, az egyszer biztos. És abban is egyre biztosabb vagyok, hogy igazán jó szerelmes történetet írni nehéz meló. Mert például mit várok el én, egyszeri halandó? Legyél hiteles, de ne hozzál le az életről. Legyél kicsit pajzán, de ne közönséges. Legyél könnyed, de ne semmitmondóan üres. „A románcok életörömet sugároznak.” Igen, ezt akarom: sugározz életörömet, ide a kanapémra, köszi. Lehet, hogy az én lelkem unikornis-rózsaszín, de a Christina Lauren néven alkotó írópáros úgy pengeti szívem húrjait a könyveivel, mint a jó öreg MPK a dalaival. Van itt derű, báj, csupaszív-szeretet, de armadával ám! Hogy a mókáról és a kacagásról már ne is tegyek említést, pedig ez is pokolian fontos. Az igazszerelem-kísérlet szerintem magasan a legjobb regényük eddig. Mindenből van benne egy pici, tökéletesen adagolva, felrázva, nem keverve. Frappáns szövegek, mély érzelmek, ját

„Az emberek általában inkább meghalnak, mint hogy megbocsássanak. Megbocsátani annyira nehéz. Ha Isten így szólna: „Választhattok: vagy megbocsátotok, vagy meghaltok”, sokan egyből rohannának koporsót rendelni.” Annyira nélkülözi ez a regény a feszültséget, hogy csakis hálatelt szívvel tudok gondolni rá. Tiszta írás. Habfelhő-puha védőburok. Súlyos témákba megy bele, mégis tele van ringató vigasztalással. A rózsaszín ház nem csupán menedék, hanem az elfogadás, a megbocsátás és a hit szimbóluma. Bár e falakat sem kerüli el a gyász és az irdatlan valóság, mégis biztonságot nyújtanak egy önmaga elől menekülő kamaszlánynak és színesbőrű dadájának. Ebben a zárt közösségben mindennek megvan a maga helye, ideje. A napok lassan csordogálnak, és így telnek az oldalak is. A tragédia átfolyik a szereplők életén, kötelékeket erősít köztük, miközben tompán lüktet a bordáik között. A mindennapok a méhkaptárak körül forognak, és ezt egészítik ki a sajátos vallásos rítusok. A rasszizmus, az erőszak és

„Minden beszélgetésük ilyen: mintha pénzérméket cserélgetnének a sötétben, amelyeknek az értékéről nincs fogalmuk. ” Tegnap azt mondtam valakinek, hogy gondolkoznom kell ezen a könyvön, mert lehet, hogy rosszul értelmezem. Azt a választ kaptam, hogy inkább arról van szó, hogy ezt a történetet sokféleképpen lehet értelmezni, épp ez az érdekessége. Bárhogy is legyen, ez a sóhajtásnyi írás a maga nemes, puritán egyszerűségében megkapó, fájdalmas, és mélyen elgondolkoztatja az embert. A dolgokat annyiféleképpen látjuk, ahányan vagyunk. Az agyunk mást fogad be, tapasztalataink alapján tökéletesen különböző információkat, benyomásokat szűrünk le ugyanabból az élményből. Számomra ez nem egy kései, lángoló szerelemről szól. Inkább a társas magányról, és az ábrándokról. Arról, amikor átírjuk a történetünket, mert vágyunk a kapcsolódásra, a lángra, a mélyre, az igazra, és igazolni akarjuk magunkat. Ki ne akarna felejthetetlen, nagy szavakkal élve: halhatatlan lenni? Mármint olyan értelembe

„– Egy férfi sohasem feltételezheti, hogy egy nő akarja őt. ” Sok bohókás, szívhez szóló gondolatot idézhetnék a könyvből, hogy el akard olvasni. Komolyan. Én mégis ezt idézem, mert ezt tartom mind közül a legfontosabbnak. Vezérfonal: gyönyörű, fényes, isteni vezérfonal. Az egész erre épül fel, úgyhogy azt kell mondanom, minden hibája ellenére ennél jobb szerelmes regényt még életemben nem olvastam. Főhősnőnk egy félénk, visszahúzódó, angyalian türelmes teremtés, aki leginkább a könyveket meg a virágokat szereti, és a hideg rázza a randizás irtóztató kínjaitól, mert a szociális interakció finoman szólva nem az erőssége. Nem tudja, hogyan mondja ki, amit érez, rögeszmésen kerüli a konfrontációt, tapintatos, és jóformán bocsánatot kér azért is, hogy lélegzik. Nem akarok belemenni abba a felvetésbe, hogy problémás-e az, hogy az önmagára találáshoz egy férfira van szüksége, mert nem egy férfire van szüksége, hanem valakire, aki prekoncepciók nélkül nézi és látja őt. Ez a férfi kérdez, és a

„– Elárulom, mitől leszek baromira dühös. Amikor az emberek megmondják másoknak, hogy hogyan kellene érezniük. Mostanában mindenki átkozottul tud mindent, és nekem elegem van ebből. ” Ez valami hihetetlenül aranyos volt. Olyan édes, mint a legfinomabb pite, amit valaha ettél. Habkönnyű és rózsaszín ugyan, de nem gagyi, és én nagyon-nagyon jól éreztem magam tőle. Ebben a műfajban az igazi kedvencem a Lauren-páros, de Sarah Adams ugyancsak tud valamit. A stílusa kevésbé humoros, és kicsit érzelgősebb is, viszont bűbájos. Valahogy úgy tudnék fogalmazni, hogy tiszta. Nem tudom, mennyire fejezi ki ez a szó, amit sugallni akarok, de egyelőre nem találok jobbat ennél. Oké, elismerem, hogy abszolút klisés, és a legkevésbé sem reális, de nekem jobban esik ilyen csicsergős sztorit olvasni, mint valami megveszekedett erotikától túlfűtött, beteges történetet két teljesen egészségtelen ember teljesen egészségtelen kapcsolatáról. A nyelvezete igényes, és a szereplők szinte egytől-egyig szerethetők.

„A videójátékokra mindig számíthat az ember. Elterelik a figyelmet a fájdalomról. Felszárítják a könnyeket.” Több szempontból sem az én világom. Egyrészt soha életemben nem játszottam online játékokkal, másrészt ez egy rendhagyó ifjúsági kötet. A szereplők tizenhét éves középiskolások, és ez számomra nem teszi egészen hihetővé. Viszont nem is leszek vele túl szigorú, mert ezeken kívül egyéb kivetnivalót nem igazán találtam benne. A történet pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Sötét, feszült hangulatú, és az E/1-nek köszönhetően nagyon könnyű belehelyezkedni. A főhősnő egy látszólag átlagos kamaszlány, akinek mindene egy online játék, melyet a barátaival csapatot alkotva játszik, amikor csak alkalma nyílik rá. Értelmes, talpraesett, megkörnyékezi az első szerelem is, de szörnyű titkot őriz, és valójában a saját lelkiismeretével vívja a legnagyobb harcokat. Ugyanakkor versenyt fut az idővel meg egy titokzatos, kegyetlen emberrablóval, a tét pedig nem kevesebb, mint a húga élete. A fe

„A nyelvnek szüksége van némi édességre, mondta anyánk. Megtanítja a szívet, hogyan kell szeretni. ” Akad azért egy óriási gondom ezzel a könyvvel. Hogy nincs még a kezemben a folytatása. Egy ifjúsági fantasy sorozat első része, tehát nem én vagyok a célközönség, de olyan édes és elbűvölően stílusos, hogy már az első sorokkal megfogott magának. Persze, nem volt nehéz dolga: szenvedélyesen szeretem a teákat, meg Ázsiát. A tajvani szerző hazájának mítoszait és legendáit alapul véve teremti meg a saját világát, ami elképesztően sokszínű és magával ragadó. Ennek a finom, igényes, mágikus hangnemnek köszönhetően az egész történet szinte életre kel. Tipikus, jóféle kezdő kötet. Lin alaposan bemutatja a császári udvar, és úgy általában a birodalom működését, bepillantást nyerhetünk a hatalmi játszmákba, a teamágia alapjaiba, és megismerhetjük a fontosabb szereplőket. Szépen megalapozza vele a későbbieket. Néha ugyan az volt az érzésem, mintha túl sokat akart volna markolni így elsőre,

„- Hem, túl keményen írsz, túl meztelenül, túl soványan, túl rágósan. Némi bűntudattal megtapogattam a zsebemben a nyúllábat. – Majd megpróbálom egy kicsit felhízlalni. – Persze, azt nem szeretném, ha elhájasodna.” Hemingway prózája nem hájasodott el soha. Pont ezt a pőreséget szeretem benne, ezt a líra nélküli abszolút mélységet. Rövid, koppanós mondatai belőlem minduntalan gazdag érzelmeket váltanak ki. A Vándorünnep című kötetét különösen szeretem, mert portrét rajzol benne önmagáról: a fiatal, kezdő íróról, aki az élet örömeinek él, házassága boldog, és a szegénységben is megtalálja a szépséget. Egyszerűsége egészen kimagasló, aszkétizmusa néhol már-már fájdalmas. Kevéssel is beéri, mégis hajtja az a fáradhatatlan belső motor: az ambíció. Következetesen ír, kitartóan, a munkájában lenyűgöző állhatatosságot mutat. A személye nem olyan rejtélyes, mint azt képzelnénk. A legelemibb szinten szemléli az őt körülvevő világot, ám mégis a mélyére lát mindennek, éles tekintete lecsap a legap

„A receptek a jó minőségű, friss, szezonális alapanyagokra épülnek, amelyek legmélyebb lényegét megőriztem az étel elkészítése során, és igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni. ” – írja Rubin Eszter legújabb szakácskönyvében. Az új hedonizmus szabadsága tökéletesen tükrözi alkotója hitvallását: odafigyeléssel, odaadással elkészített egészséges ételek receptjei ínycsiklandóan étvágygerjesztő képekkel illusztrálva. A mi családunk kétszemélyes, és a párom étkezés szempontjából nagyon egyszerű elveket követ, én viszont odavagyok az új ízekért, és a szokatlan formációkért. Többek között imádom a padlizsánt és a céklát, a kimchi a legújabb szerelmem és fűszernek rendszeresen használok szezámmagot vagy akár apróra tört mandulát. A konyhában rendszerint felülkerekedik bennem a kreatív, kísérletező kedvű énem: megnézem, mi van itthon, és azokból az alapanyagokból álmodom össze a vacsorámat, de igyekszem odafigyelni az egészséges táplálkozásra. Szeretem a főzés szertartását, és azt az örömet,

„Sokan nem szeretik a happy endet, hamisnak és olcsónak találják, de a remény … a remény őszinte érzelem. A remény jó.” Mostanában sokfélét olvasok. Egyszerűen megszólít egyik-másik, és akkor azt mondom: oké, gyere. Valahogy így volt ez a Holnap ilyenkor című regénnyel is. Straub egy olyan dimenzióját teremti meg az unalmas, hétköznapi életünknek, amiben valami csoda folytán lehetséges visszautazni az időben, és esély nyílik cselekedni, változtatni a múlton, és ezáltal a jelenen. Ez a koncepció óhatatlanul gondolkodásra készteti az embert, még akkor is, ha Straub igyekszik minél realistább, minél földhözragadtabb lenni, ami témáját tekintve meglepően kontrasztos. Jóformán semmi sem történik, mégis megtörténik minden. Micsoda hatalom ez az időutazás, és micsoda ellenálhatatlan kísértés! Képtelenség lemondani róla. Függővé tesz. A regény korántsem hibátlan, de annyira életszagú, hogy kibugyog belőle az egyik legalapvetőbb félelmünk: a másik elvesztésétől való félelem. Aki átélt már haso

„De ha megtenné, mit látna? Ha szembe tudna nézni a veszteségével, milyen alakot öltene? Milyen színt? Fénylő kéket. Égkéket. A remény kékjét. Akkora szeretetet, mint az ég. Milyen fényes, milyen tüzes! Lehetetlen kioltani. ” Az első félév abszolút győztese ez a regény. Betalált, mint egy meteor és nyomott hagyott. Mélyet és kissé fájdalmasat, ugyanakkor gyönyörűségeset. Mert számomra ilyen a tökéletes történet. A bálnacsont színház minden, amire vágyom egy könyvben. Akkora, mint egy féltégla, és méreténél, súlyánál még ígéretesebb az a ragyogó, apróbetűs szedése! Stramm formája, szövegének sűrűsége életekkel, álmokkal, titkokkal kecsegtetett, és végül minden elvárásomat felülmúlta. Hosszú, fényes családregény, viszonylag sok szereplővel. Évtizedek krónikája ez, benne a gyermekkor fantázia által simára csiszolt, eszményi csillogásával és a háború dübörgő robajával, mely szereplőinket vagy végleg megsemmisíti, vagy apró gyémántokat présel belőlük irtózatos erejével. Imádtam ezeket az e