Ugrás a fő tartalomra

Bejegyzések

Genki Kawamura: A virágokat ne felejtsd - "Csak a felét látom!"

„Nos, mi lenne, ha mostantól megpróbálnál saját magadnak élni? ” Eleinte viaskodnom kellett ezzel a történettel. Az esetlegesnek látszó töredezettsége zavarba ejtett, és a jellegzetesen japán ismertetőjegy: a lecsupaszított mondatok nem könnyítették meg a dolgom. Mégis, meglepő erő van ebben az egyszerű, tompa nyelvezetű szövegben. Felkavaró és elszomorító, megérintette a lelkem. A téma már eleve küzdelmes. Az anya, aki szolgalélekkel nevelte fel távolságtartó, neheztelő fiát. Az anya, aki idős korára végtelenül, bántóan elmagányosodik. Az anya, aki egyszer csak beteg lesz. A fiú, aki immár házas, és feleségével első gyermekét várja, visszagondol eddig megtett útjára, és kérdéseket tesz fel magának. Mondjuk, az apjáról, akit sose látott. És az anyjáról, akit sosem ismert igazán. Arról a bizonyos egy évről… Csakhogy itt, mindennek a végén a legfontosabb dolgok nem számítanak már. Ami számítana, az egy fél tűzijáték. Az ember mindig nagy dolgokra gondol, valami nagyot akar tenni a másik
Legutóbbi bejegyzések

Claire Keegan: Ilyen apróságok - "Tudnak jók lenni az emberek..."

„Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?” Annyira szíven ütött ez a hosszúra eresztett novella, mint kevés könyv mostanában. Én ugyanis hiszek abban, hogy ilyen apróságokon múlnak a nagy dolgok. Hogy kétellyel, kérdésekkel kezdődnek a jelentős változások. Egyetlen ember másként vélekedése tömegek életét változtathatja meg rossz vagy jó irányba. Ebben a történetben az utóbbiról olvashatunk. Egy hétköznapi férfi, akinek van veszítenivalója, mégis a nehéz utat választja. A helyes cselekedet mellett dönt, kerüljön ez neki bármibe. Sokszor elég ennyi, mert a kő gördül, és ha hosszú időbe telik is, a jótett idővel beérik. A változás ott, abban a pillanatban elkezdődik, hogy ez a férfi másként dönt, mint a körülötte élők. Azt választja, hogy segít, hogy megteszi, amit tud. Valószínűleg ő nincs tisztában vele, milyen bátor és kivételes ember. A kivételes embe

Namrata Patel: Meena Dave őszinte élete - "Minden átmeneti."

„Amikor nem értjük az egész képet, hajlamosak vagyunk kitölteni a hiányzó részleteket, mint egy mondatnál, amit akkor is el tudsz olvasni, ha hiányzik belőle az összes magánhangzó . ” Namrata Patel regénye kevés pozitív véleményt kapott, pedig határozottan jó regény. Nem világmegváltóan zseniális, de ötletes, őszinte és húsbavágóan fontos témát boncolgat a maga egyszerű, letisztult módján. A sorok nem izzanak, még csak nem is parázslanak, viszont ez a pár lépés érzelmi távolság kifejezetten jót tesz a történetnek. Meena Dave a legnagyobb biztonsági játékos, akiről valaha olvastam. Okos, talpraesett, izgalmas, de az emberi kapcsolatoktól, a kötődéstől következetesen távol tartja magát. Nincs ebben keserűség, de aki megszokja az egyedüllétet, annak nagyon nehéz társas lényként funkcionálni, főleg egy olyan helyzetben, amit nem ért. Tökéletesen életszerű, hogy az első lény, akit közel enged magához, egy kiskutya. Egy ártatlan, játékos, vicces jószág, egy őrületes szeretetgombóc. Egy állat

Lisa Jewell: A megmaradt lakók - "...egy kifeszített kötélen egyensúlyoz egy szakadék fölött..."

„Árad belőle a jóság, érted. Mások hagyták volna, hogy a sérülés beszennyezze őket. De ő nem.” Többször elmondtam már, és nem győzöm ismételni, hogy Lisa Jewell kiváló szerző. Magabiztosan, jó érzékkel ír, és a bennünk élő sötétséget meglepően jól ismeri. A megmaradt lakók  a hazánkban is nagyon népszerű, A fenti lakók című thriller folytatása, és eredetileg meg sem akarta írni. Őszintén örülök, hogy végül mégis megtette. Való igaz, a folytatások általában az első rész nyomába sem érnek, de ebben az esetben ez nem igaz. A regény rendkívül színvonalas, feszültséggel, fordulatokkal teli, és a végsőkig megtévesztő. Egyetlen betűje sem felesleges. A középpontban ezúttal a vészjóslóan megszállott, disszonáns személyiségű Henry áll, és minden tette gyomorszorító előérzetet kelt az olvasóban. A mellékszálak nem csupán töltelékek, hanem saját jogon élnek, kikerekítik, egésszé teszik a cselekményt. Éppen annyira kidolgozottak, amennyire kell, hogy megértsük bizonyos karakterek motivációját. Sz

Christina Lauren: Szerelem és egyéb szavak - "A lányoknak szükségük van a szavakra."

„Mindenhol ott van, minden pillanatban, miközben egyikben sem. Minden pillanatomról lemarad, és nem tudom, melyikre rosszabb gondolnom, arra, hogy itt maradtam nélküle, vagy arra, hogy ő nélkülem létezik valahol. ” Christina Hobbs és Lauren Billings az én képzeletbeli barátaim. Napsugarat, vidámságot, életörömet hoznak a szürke hétköznapokba. Így aztán ezt a könyvüket is nagyon vártam, és egy nap alatt elolvastam. A helyzet az, hogy ezúttal azonban nem azt kaptam, amit tőlük megszoktam. A történet humort csak nyomokban tartalmazott, és azt a kicsattanóan életigenlő stílust, amit annyira szeretek, felváltotta valami sötét, bársonyos melankólia. A téma túlsúlyos, és a főszereplőnő – érthető módon – tökéletesen biztonsági játékos. Szülők elvesztése, gyerekkori traumák - aki erre épít fel egy romantikus regényt, annak tudnia kell, hogy talán át kell lépnie a műfaj határait, és a Lauren-páros sajnos ezt most elmaszatolta picit. Az alapszituáció annyira összetett, hogy ehhez kevés volt ez az

Paul Auster: Baumgartner - "... az irodalom csillagképei között kóborol."

„[…] inkább azt mondja magára, hogy nem fajtatiszta, vagy ahogy egyszer fogalmazott,  egy bárki, aki mindenkinek álcázza magát .” Austerben az a legjobb, hogy mindig képes meghökkentőt alkotni. Jócskán benne járva a hetvenes éveiben, tragédiákkal kikövezett útja vége felé tisztán és fényesen szól. A Baumgartner című regénye mellőzi a misztikumot, a szürreális elemeket. Földhözragadt és annyira szívhez szóló, amilyen csak egy öregember belenyugvó emlékezete lehet. Elfogult rajongásom igazi szeretetté vált, miközben olvastam, mert ez a végtelenül egyenes beszéd megérintette a lelkem. A címszereplő egy idős író és egyetemi tanár, aki felesége tíz évvel korábbi váratlan halála óta egyedül él. S, mint kiderül, valóban él, legalábbis keményen próbálkozik. Túléli a felfoghatatlant, és újrakezdi. Van ebben a tőle szokatlan egyszerűségben, egyenes beszédben valami felemelően intim. A főhős bőrébe bújva a szerző elmereng, emlékezik, reménykedik és szeret. A regény rövid, és a szöveg nem megterhe

Elena Armas: Hosszú játszma - "A szerelem nem probléma."

„– Én csak akkor játszom, ha olyan a tét, amit érdemes megnyerni.” Armas kezében ezúttal meglapult pár ígéretes ütőkártya. A Hosszú játszma bővelkedik vidéki hangulatban, vadregényes bájban, váratlan komikus helyzetekben, és egész szépen megrajzolt karakterekben. Mi sülhetne el rosszul egy ilyen nagyszerű felütéssel? Nos, mint a végére kiderült: sajnos elég sok minden. A legnagyobb problémám a férfi főhős viselkedése, és az általa diktált kapcsolati dinamika volt. Edző bá’ ugyanis erőszakosnak, manipulatívnak és kontrollmániásnak bizonyult. Én egy ilyen pasitól hanyatt-homlok, visítva menekültem volna nagyon messzire. A nő egy hamis álomvilágban élt, önmagával köszönőviszonyban sem volt, és erre szerintem nem egy ilyen autokrata férfi lett volna a megoldás, hanem egy kiváló pszichológus. Az, hogy végsősoron könnyebbnek találta ezt a kétes kapcsolati formát, ahol csak látszólag volt az ő kezében az irányítás, valahol érthető, de ez akkor sem egészséges dolog. A konfliktus a végén már cs