„– Olyan fordulat ez, amire számíthattam volna – morgok. – Hát író vagyok én vagy egy darab fa?”
Én nem vagyok író, de darab fa sem, az egyszer biztos. És abban is egyre biztosabb vagyok, hogy igazán jó szerelmes történetet írni nehéz meló. Mert például mit várok el én, egyszeri halandó? Legyél hiteles, de ne hozzál le az életről. Legyél kicsit pajzán, de ne közönséges. Legyél könnyed, de ne semmitmondóan üres. „A románcok életörömet sugároznak.” Igen, ezt akarom: sugározz életörömet, ide a kanapémra, köszi.
Lehet, hogy az én lelkem unikornis-rózsaszín, de a Christina Lauren néven alkotó írópáros úgy pengeti szívem húrjait a könyveivel, mint a jó öreg MPK a dalaival. Van itt derű, báj, csupaszív-szeretet, de armadával ám! Hogy a mókáról és a kacagásról már ne is tegyek említést, pedig ez is pokolian fontos.
Az igazszerelem-kísérlet szerintem magasan a legjobb regényük eddig. Mindenből van benne egy pici, tökéletesen adagolva, felrázva, nem keverve. Frappáns szövegek, mély érzelmek, játékosság és ügyes történetvezetés – most is, mint mindig, betartották a műfaj alapszabályait, mégsem éreztem egy pillanatig sem unalmat. A sztori a legkevésbé sem sablonos, vagy sekélyes. Jó sodrása van, a karakterek élnek. Egyszerűen minőségi munka, mert ezek a csajok nem adják a hülyét, és az olvasót se nézik hülyének.
Rajongónak látszom? Hmm, valószínű az vagyok, és ha hozzátesszük, hogy én voltam a legnagyobb romantikus regény ellenes szőrösszívű kékharisnya a földkerekségen, akkor ez igen erőteljes győzelemnek tekinthető.
Azt írják egy helyütt: „romantikus értelemben sokszor pontosan azt jelenti a szerelem, hogy
túllássunk az alapvető feltételezéseinken.” Jelentem alássan,
sikerült. Túlléptem az előítéleteimen, és beleszerettem a regényeikbe. Csak azt
tudom mondani, ha szerelmes történetre vágysz, egy Laurennel sose lőhetsz mellé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése