Tiszta lappal a világban

Az írás ma nehezebben megy, mint máskor. Év vége van, már csak pár nap, és átlépjük mindannyian 2019 küszöbét. Őszintén megmondom, elfáradtam, de talán rajtam kívül még sokan éreznek így. Ez az idei év hosszú volt és eseményekkel teli. Kaptam hideget és meleget, de ahogy így számot vetek önmagammal most, rájövök, hogy erős pozitív felhanggal van szerencsém zárni az évet. Panaszra semmi okom. Nem mintha szándékomban állt volna a blogomban panaszkodni bármiről is. Nehézségek mindig voltak és mindig lesznek is, az ember megoldja őket, vagy nem oldja meg, de kitárni idegenek felé a totális nyomorodat, szerintem nem a legjobb kivitelezés. A dicsekvés meg visszatetsző. Az írás számomra nem erről szól. Különben is, elég sok mindennel kapcsolatban kifejtem a véleményem, így aztán kifejezetten átfogó képet lehet kapni a személyiségemről a blogom által, ha az életemről nem is.  Idén sokkal több könyvet volt szerencsém beszerezni, és elolvasni, mint az utóbbi években bármikor. Az már most lá

Viszonylag könnyű így, az ünnepek tájékán elvesztenünk a józan eszünket. Legalábbis azt hiszem. Elvégre magamon is tapasztalom a végzetes tüneteket. Szokatlan ingerültség, a "nincs még kész semmi" rémülete, a "mekkora kupi van" káoszérzése, a "mi van, ha senki nem fog örülni annak, amit vettem neki?" döbbenetes pánikja. Ó, igen, ilyenkor, Karácsonykor ezek a régi jó ismerősök mind, mind visszatérnek, és keringenek, alattomosan kószálgatnak a fejemben. Így történt ez menetrendszerűen idén is. Míg végül valamelyik nap, a kedvenc díszeim után sikertelenül felforgatva ezt a kis lakást, egyszer csak feladtam, lehuppantam a kanapéra, kezembe vettem imádott Jussi papám (Jussi Adler-Olsen) egyik könyvét és nemes egyszerűséggel olvasni kezdtem.  Mert rájöttem ám hirtelen valamire. Nem nagy felfedezés, de nekem, aki a kötelező tökéletesség árnyékában nőttem fel, ez valami mámorosan felszabadító felismerés volt. A lényeg az, hogy egyszerűen nem kell megőrülnöm.

Úgy gondoltam, egy kis kalandos összegzés az idei, könyvekkel kapcsolatos élményeimről senkinek se nem árthat. Pláne nem nekem. Így, az év végéhez közeledvén, szükség van bizonyos visszatekintésekre, egy kis elmélkedésre, mosolygásra, nevetésre, ha kell megbánásra, és végül elhatározásra, hogy amin változtatni kell, azon változtatunk. Sokat nevettem, és keveset sírtam az elmúlt tizenkét hónapban. Minden tekintetben jó évet zárok, boldogat, kiegyensúlyozottat, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyek. De hát kinek nem akadnak olyanok, ugye? Idén a szokottnál is többet olvastam, mivel barátaimnak, családomnak és páromnak hála, rengeteg új könyv jutott a birtokomba. Az idei kétségtelen győztes ebben a tekintetben a Nagyi, aki a nyár folyamán húsz darab ebül szerzett, költözéskor kiselejtezett kötettel ajándékozott meg. Zömével Stephen King regényekkel. Nem, ezt már felülmúlni nem lehet. Éljen a Nagyi!  Továbbá öt darab friss-ropogós szerzeményt kösz

Az elmúlt négy hétben kissé elbújtam a világ szeme elől. Be kell vallanom, nem teljesen, de úgy tűnhetett, mintha a kezdeti lelkesedés után eléggé elhanyagoltam volna a blogomat. Valóban így történt, ám nem véletlenül. Egyrészt, négy héten át külföldön tartózkodtam - hol itt, hol ott: belga forró csoki, meggysör, francia sajtok, Ardennek és Eiffel-torony, csak hogy utazásom pár elnagyolt szóban leírjam. Másrészt, ez a kis kényszerű szünet átértékelte bennem a céljaimat, azt, hogy mire vágyom úgy igazán, szívből. Ehhez persze több minden kellett: motiváció, lehetőség, alkalmas személyek, némi finom útmutatás. Továbbra is tartom, hogy ez nem csupán egy könyvajánlós blog. Ám mégiscsak az, mert az élet maga alakítja önmagát.  Fura, szinte nevetséges dolog ez - valljuk be -, mert nincs a világon semmi, amit az ember jobban érezne, mint azt, hogy mire hivatott és mitől lenne boldog. Dédelget egy álmot, míg fiatal, hisz is benne, aztán közbejön egy botlás, egy váratlan döccenő, az életút

Nehéz utak vannak. Nők ezrei választanak nehéz utat. Tudom, talán unalmasnak tűnök, hogy mindig erről beszélek, de megvannak az okaim. A körülöttem élő, lélegző, szerető és kínlódó nők, asszonyok, akik valamilyen okból a nehezebb utat választották. Félelem a magánytól, félelem a szeretetlenségtől, félelem attól, hogy anyagilag egyedül kiszolgáltatottabbak.  Őszintén megmondom, jelenleg Európa útjait járom, és pontosan tudom, hogy bizonyos szinten kiváltságos helyzetben vagyok. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a csöndem, kicsit szokatlan visszavonulásom, pont most, amikor elindultam az úton mely fontos számomra, ezért van. Amint hazatérek, teljes erőbedobással folytatom mindazt, amit elkezdtem, mert az élet nem áll meg. Idekinn sem áll meg. (Az internet beszerzése nem gyerekjáték, de most végre sikerült, korlátozott és lassú, de hé, mégis itt ülök és írok.) Unalmas perceimben, amikor semmi más teendőm nincs, vagy csak kikapcsolódni szeretnék, természesen mi mást csin