„Minden beszélgetésük ilyen: mintha pénzérméket cserélgetnének a sötétben, amelyeknek az értékéről nincs fogalmuk.”
Tegnap azt mondtam valakinek, hogy gondolkoznom kell ezen a könyvön, mert lehet, hogy rosszul értelmezem. Azt a választ kaptam, hogy inkább arról van szó, hogy ezt a történetet sokféleképpen lehet értelmezni, épp ez az érdekessége. Bárhogy is legyen, ez a sóhajtásnyi írás a maga nemes, puritán egyszerűségében megkapó, fájdalmas, és mélyen elgondolkoztatja az embert.
A dolgokat annyiféleképpen látjuk, ahányan vagyunk. Az agyunk mást fogad be, tapasztalataink alapján tökéletesen különböző információkat, benyomásokat szűrünk le ugyanabból az élményből. Számomra ez nem egy kései, lángoló szerelemről szól. Inkább a társas magányról, és az ábrándokról. Arról, amikor átírjuk a történetünket, mert vágyunk a kapcsolódásra, a lángra, a mélyre, az igazra, és igazolni akarjuk magunkat.
Ki ne akarna felejthetetlen, nagy szavakkal élve: halhatatlan lenni? Mármint olyan értelemben, hogy az alakja egy idealizált, gyönyörű formában száz meg száz éveken át kérdéseket vessen fel, és neve újra és újra felhangozzon az eljövendő, áhítatos nemzedékek ajkán? Van ebben valami esendően bánatos, valami tüntető hiábavalóság, ugyanakkor annyira emberi is, hogy belemar a szívbe, és nyomokat hagy rajta.
Minden tekintetben nagyra értékelem ezt az alkotást. Irodalmi oldalról vizsgálva érett, tömör szöveg, és azon a szokatlan módon erőteljes, hogy kerüli a hatásvadászatot. Nagyon letisztult forma, kissé távolságtartó nyelvezet, és meglehet, rengeteget hagy az individuális fantáziára. Az olvasó önmagába lát bele általa. Minden művészi alkotás ettől lesz intim élmény: felismerni az arcunkat egy idegen arcában.
A tükör néha csak tükör, de sokszor egész
világok bújnak meg a foncsor alatt. Idegen titkos világok, melyek a részeinkké
válhatnak. „Ki a jó emlékeket őrzi meg, ki a rosszakat. Mi
döntjük el, mire akarunk emlékezni.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése