„[…] inkább azt mondja magára, hogy nem fajtatiszta, vagy ahogy egyszer fogalmazott, egy bárki, aki mindenkinek álcázza magát .” Austerben az a legjobb, hogy mindig képes meghökkentőt alkotni. Jócskán benne járva a hetvenes éveiben, tragédiákkal kikövezett útja vége felé tisztán és fényesen szól. A Baumgartner című regénye mellőzi a misztikumot, a szürreális elemeket. Földhözragadt és annyira szívhez szóló, amilyen csak egy öregember belenyugvó emlékezete lehet. Elfogult rajongásom igazi szeretetté vált, miközben olvastam, mert ez a végtelenül egyenes beszéd megérintette a lelkem. A címszereplő egy idős író és egyetemi tanár, aki felesége tíz évvel korábbi váratlan halála óta egyedül él. S, mint kiderül, valóban él, legalábbis keményen próbálkozik. Túléli a felfoghatatlant, és újrakezdi. Van ebben a tőle szokatlan egyszerűségben, egyenes beszédben valami felemelően intim. A főhős bőrébe bújva a szerző elmereng, emlékezik, reménykedik és szeret. A regény rövid, és a szöveg nem megterhe