„- Hem, túl keményen írsz, túl meztelenül, túl
soványan, túl rágósan.
Némi bűntudattal megtapogattam a zsebemben a
nyúllábat.
– Majd megpróbálom egy kicsit felhízlalni.
– Persze, azt nem szeretném, ha elhájasodna.”
Hemingway prózája nem hájasodott el soha. Pont ezt a pőreséget szeretem benne, ezt a líra nélküli abszolút mélységet. Rövid, koppanós mondatai belőlem minduntalan gazdag érzelmeket váltanak ki.
A Vándorünnep című kötetét különösen szeretem, mert portrét rajzol benne önmagáról: a fiatal, kezdő íróról, aki az élet örömeinek él, házassága boldog, és a szegénységben is megtalálja a szépséget. Egyszerűsége egészen kimagasló, aszkétizmusa néhol már-már fájdalmas. Kevéssel is beéri, mégis hajtja az a fáradhatatlan belső motor: az ambíció. Következetesen ír, kitartóan, a munkájában lenyűgöző állhatatosságot mutat.
A személye nem olyan rejtélyes, mint azt képzelnénk. A legelemibb szinten szemléli az őt körülvevő világot, ám mégis a mélyére lát mindennek, éles tekintete lecsap a legapróbb dolgokra. Férfias szűkszavúsága mögött tapintat fészkel, keveset mond, de annál többet érzékeltet.
A megszépülő emlékek gyöngyfüzére ez a novellacsokor. Párizs varázsa, a művészek sokoldalú, színes társasága elevenedik meg előttünk általa. Dohos őszi utcák, sikátorokban megbújó, túlzsúfolt antikváriumok, dohányfüstös éttermek és kocsmák képe rémlik fel belőle. Hangulatok, törések és kudarcok, apró győzelmek, egy félresikerült vonatozás, lépcsőn tornyosuló szigorú házinénik, engedékeny feleségek, szenvedő írók, és furcsábbnál is furcsább barátok. Lehengerlően egyedi, és bámulatosan finom próza ez. Múltidézés, vallomás is egyben.
„Jól és olcsón étkeztünk, jót és olcsón ittunk,
jól és összebújva, melegen aludtunk, és szerettük egymást.” – foglalja össze Hemingway pár szóban a
Párizsban töltött fiatal éveinek minden csodáját és lényegét. Ez a
gondolatesszencia hatja át az egész kötetet. Ebből táplálkozik, és mondhatni,
ezen hízik meg. Szerintem ez művészet, de ki vagyok én, hogy ezt
megítéljem?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése