Tiszta lappal a világban

„A statisztika nem tudja megjósolni, mi fog történni, csak azt, hogy mi  történhet . ” DNS-alapú párkeresés – ajvé, vágjunk bele! Nem mondom, hogy a szívem nem repesett, mikor megtudtam, hogy év végén a Nem mézes hetek íróitól újabb romantikus komédia érkezik. Igenis repestem, előre vidultam és tűkön ültem. A lelkitárs-egyenlet egy borús keddi napon érkezett meg üde napsárgán, lélekmelengető, csajos lila-pink élfestéssel, és én rögtön szerelmes lettem a látványába is. Tudod, milyen ez. Amikor még csak ránézel, de már felvillanyoz. Hogy az olvasásélményemről is daloljak valamit nektek, elárulom: nem kellett csalódnom a tartalomban sem. Sőt. Míg a korábbi regény inkább a vadóc-vicces vonalat erősítette, ebben az új könyvben egy érett, felnőtt szerelmi történet kibontakozását és beteljesülését követhettem végig. Jess egyedülálló anyuka, aki felelősségteljesen neveli gyermekét, tartja fenn a vállalkozását, és gondoskodik a nagyszüleiről. Bár ez utóbbi kapcsolat leginkább a kölcsönösség e

„Nem azért írok, mert mondanivalóm van. Azért írok, mert ha nem írok, akkor még rosszabb minden.” Nagyon különleges élmény olyan könyvet olvasni, amelyben folyamatosan visszaköszönnek a saját érzéseid, gondolataid, félelmeid. Ez teremt valamiféle bensőséges viszonyt író és olvasó között. Ez a baráti, együttérző kapcsolat pedig erős impulzusokat indít be. Ez történt velem Lily King Írók és szerelmek című regényének olvasása közben. Jó pár olyan témát dolgoz fel, ami sokunk számára ismerős. A szürke hétköznapok fárasztó küzdelme, a mélyen gyökerező, mindent felforgató gyász mindennapos jelenléte, a magány súlya, az önértékelési gondok és a párkapcsolati buktatók visszatartó ereje. Életünk egy pontján ezekkel mind találkoztunk már, és könnyen tudunk azonosulni az általuk kiváltott érzésekkel. Gondolatokban gazdag, tartalmas, igényes írás. Őszintén beszél az alkotás folyamatának sötétebb oldaláról, a megrekedés és az önátadás hullámvasútjáról. Az irodalmi utalásait rendkívül élveztem, mer

„Az ökörszem csodálatos teremtmény. Az újjászületést, az oltalmat, a halhatatlanságot és az erőt szimbolizálja. Kis termete miatt a nagyobb madarak és ragadozók alábecsülik az ökörszem hihetetlen ravaszságát és intelligenciáját.” Mintha manapság mindenki thrillert, meg krimit akarna írni. Elárasztanak minket ezek a történetek, és mindegyik hátborzongató utazást, körömrágós izgalmakat, mesteri csavarokat ígér. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. És van Alaina Urquhart . Urquhart eredeti szakmáját tekintve boncmester, így aztán joggal reméli az ember, hogy a tollából szaftos részletekkel teli, vérfagyasztó sztori kúszik elő. Az alapkoncepció nem formabontó, de kiváló táptalaj. Ebből kiindulva igazán ütős thrillert lehet összehozni. Tulajdonképpen ez sikerült neki, még ha nem is egészen úgy, ahogyan én azt vártam volna. A Mészáros és az Ökörszem című regény magával ragadó. Hogy egy közhellyel éljek: olvastatja magát. Fantáziadús és pörgős, a logikai bakikat pedig elegánsan elkerüli. S

„És a lelki béke, valljuk be, nem csupán egy szép kifejezés, hanem méltó ambíció, vallások célja, kezesek ígérete. ” Chabon megint megkavarta. Nevetségesen nyomorult karakterek nevetségesen nyomorult szituációkba keverednek, leginkább a saját hibájukból kifolyólag. A Telegraph Avenue egyébként szerintem mestermű. Sírva vigad a magyar, szokták mondani, és talán éppen ez az, ami miatt a szerző stílusa nekem ennyire bejön. Nem kell hozzá szilvapárlat, se sör. Az a szarkasztikus, otromba félmosoly olvasás közben ott ül a szád sarkában, mint egy félig elszívott bláz, vagy szálkásra rágcsált fogpálcika. Nem kifejezetten vicces, inkább röhejes. Ez itt, kérem, csetlés-botlás magasfokon. A problémát az okozza, hogy a tébláb szereplők szó szerint, és átvitt értelemben egyaránt az életükkel játszanak orosz rulettet. Lelki béke: ábránd, elérhetetlen ezeknek az oaklandi balfácánoknak. Talán az egy, lánynevű kamaszfiú kivételével, aki csupa kreativitás és élet és merő szeretet. Ó, igen, Julie-t na