Tiszta lappal a világban

"Állítólag a nők azért akarnak mindenáron fiatalos külsőt, mert a reklámokban csupa modell-külsejű, húszéves lány mosolyog rájuk. Hülyeség! Ha belenézek a tükörbe, ott nem egy szépségkirálynőt akarok látni, vagy egy húszéves lányt. Saját magamat akarom látni, olyannak, amilyennek évtizedeken át megszoktam." Mörk Leonóra Ködkirálynő (Jaffa Kiadó, 2019) c. regénye kifejezetten vonzott engem az első pillanattól kezdve. Mondhatnám úgy is, hogy kerülgettem, mint macska a forró kását. Volt valami homályos sejtelmem: a bámulatos borító egyenesen a szívemhez szólt, ám a fülszöveg mégis hagyott bennem némi kétséget azt illetően, hogy ez valóban az én könyvem-e. A kétség most is megvan, ennek ellenére a Ködkirálynő remek társa lehet egy nőnek munkába menet a buszon, kávézás közben, utazáskor, folyóparton. Vagyis azokban a pillanatokban, amikor a nő elvonul, hogy maga, és önmaga lehessen.  Az írónő érzékeny, okos, két lábbal a földön álló, érett nő, és ez minden során kiüt

"A nagy veszély nem abban áll, hogy a hazugságok nem igazak, vagyis valótlanságok, hanem abban, hogy valósággá válnak mások tudatában." Sokat gondolkoztam rajta, mit is írjak Christine Leunens: Cellába zárva c. regényéről, mely az Athenaeum Kiadó nak köszönhetően landolt a polcomon. Azt kell mondanom, ennek a könyvnek a műfaja tökéletesen meghatározhatatlan. Legalábbis számomra mindenképpen az. Megdöbbentően pontos korrajzzal indít: egy nemzetiszocialista országban felnövő gyermek szemével láthatjuk azt, ahogyan a rémálom kezdődött. A tökéletes agymosás, a kíméletlen katonai drill, és a gyalázatos körülmények megteszik a maguk hatását. A gyermek elméje, értékrendje, érzelmi világa - ahogyan fiatal, törékeny teste is - eltorzul.  Eddig a pontig a történet maradéktalanul korhű, ennélfogva megrendítő, és helyenként bizony dühítő is. Hiszen a gyermekek bántalmazása, gátlástalan módon való kizsákmányolása, testi-lelki megnyomorítása az a téma, ami a legtöbbünkre úgy

"Gondolni bárki gondolhat bármit. A gondolat, és csakis a gondolat, maga a valóság. Igen, ez így igaz. A gondolat soha nem hamis, soha nem blöff. Ez az egyszerű felismerés belém rögződött. Hosszú éveken át nem hagyott nyugodni. Most sem hagy.  " Erős. Érzékeny. Hatásos. Sötét. Egyedi. Letehetetlen. Lehetetlen. Valódi. Imádom! Az élmény friss, épp csak most csuktam be Iain Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című könyvét. Az utolsó oldalak még itt visszhangoznak bennem. Nem nevezem regénynek, mert nem tudom igazából, minek is nevezzem, de az biztos, hogy az Athenaeum Kiadó ezúttal nagyon eltalálta. Ez a történet az elejétől a végéig ütős,  érzelmi árnyalatokban gazdag, vad és vakmerő. Reid  maga elég bevállalós író benyomását kelti, tekintvén, milyen halálmegvető bátorsággal mer egyenesen, és készakarva unalmas lenni az első oldalakon. Hétköznapi eseménnyel indít: egy fiatal pár autózik a hideg éjszakában a fiú szüleinek háza felé. Semmi különleges. Az egész

"– Nem aggódom – mondtam. És nem is aggódtam, mert azt gondoltam, minden rendben lesz. És bár tévedtem, nem olyan rossz megoldás így állni hozzá az ismeretlenhez, amikor már épp szembesülnie kell vele az embernek." Richard Ford Vadon c. regénye az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg idén tavasszal. Bevallom őszintén, az én érdeklődésemet elsősorban a fedlapon feltüntetett Faulkner-díj keltette fel  az író, illetve műve iránt. A borítónak rendkívül megkapó hangulata, színvilága van, így aztán semmi sem tarthatott vissza attól, hogy belevessem magam ebbe az újabb könyves kalandba. A Vadon maga korántsem új írás, eredetileg 1991-ben jelent meg először külföldön. A belőle készült filmet tavaly mutatták be a cannes-i filmfesztiválon. Talán ez is lehet az oka, hogy ebben az évben végre hozzánk is eljutott ez a nagyon jellegzetesen érzékletes, sejtelmes, és férfiasan tényközlő történet, mely egy tizenhat éves kamasz szemszögéből mutatja be egy házasság buktatóit. A

"Újrakezdte, hiába nem akarta, küzdött ellene, megint, és mégis élt." Ahogy elkezdem írni ezt a bejegyzést, éppen hajnali fél négy van. Órák óta fenn vagyok. Nyugtalan, zaklatott a lelkem, zakatol. Végiggondolom, mi történt. Ahogy felriadok az éjszaka közepén, rádöbennek a lámpa még ég, le sem oltottam, és én egy berögzült mozdulattal a könyv után nyúlok. Felütöm. Folytatom, ahol abbamaradt, amikor a szemem önkéntelenül is lecsukódott.  Rubin Eszter Árnyékkert (Jaffa Kiadó, 2019) című nagy ívű, merész, aprólékosan kidolgozott, családregénynek álcázott műve szürreális hangulatú, magával ragadó, lenyűgöző és őszintén szólva egészen megdöbbentő. Az első betűtől az utolsóig. Nem hagyott aludni sem. A varázslatos, ám majdhogynem kisérteties külcsín már azonnal felkelti a figyelmet, és az, akinek szeme van, azonnal érti a jelzést: a kissé baljóslatú borító egy különlegesen szerteágazó, fojtogató, mélyenszántó, hihetetlen történetet rejt.  Rubin Eszter  képzelőereje egész