„Mindig az volt az érzésem, hogy a természettudósok mulasztást követnek el, amikor nem vonják be megfigyeléseik körébe a háborút.”
A kötet az Istenét kereső, és azt majdhogynem kérdőre vonó Hemingway munkája. Ez a tény már önmagában is kuriózummá emeli, mert a jó öreg írózsenitől távol állt ez a fajta megközelítés. Minél jobban telt felette az idő, annál távolabb. Gyakorlatias, kiábrándult, macsó elméjében a halál gondolata morbid volt, de szükségszerű. A háború valami, amit meg kellett élni, és akinek túlélni is sikerült, az se nyert semmit.
Így járt Hemingway agya, habár becsülte az életet. Szerette az italt, a jó ételeket, a nőket, a remek, férfias mókákat. Nyughatatlan lelke minduntalan a természetben talált menedékre, bár ekkor is többnyire fegyvert vitt magával.
A novellák közül a legelső, a Vihar után című talán a legerősebb munka a maga szenvtelenül előadott, elborzasztó témájával. Rögtön utána következik a sorban a Tiszta, világos kávéház, amiben az a torz, kifacsart Miatyánk az olvasó szívét szorongatja. Van, amivel nem illik tréfálni, csakhogy ez nem tréfa, és az ember, aki sose találta meg magában a hitet, és már nem is keresi, azért érzi, hogy ez így mégse járja.
Van itt szó háborúról, csaló szerelmesekről, apákról és fiaikról, természetről, meg ivásról. A szokásos kör, de még kicseng belőle valami édes-bús elvágyódás. Mintha még élne a remény, hogy egyszer talán másként lesz.
Arra jutottam, hogy ez a novellagyűjtemény Hemingway tollából rendkívül különleges. Ha választanom kellene a három közül, mindenképpen ezt vallanám kedvencnek. Tömör, világos, bánatos, őszinte. Lelke van, és ez a legfontosabb ilyen tekintetben.
„Minden semmi, és semmi az ember is. Annyi az
egész, hogy fény kell az embernek és tisztaság, meg rend.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése