Tiszta lappal a világban

„…a zsigereiben érzi, hogy valami történik, amit senki más nem lát, miközben attól retteg, hogy valójában ő a vak.” Ez letehetetlenül jó volt! Fokozatosan feszítette a húrt, aztán lazított egy nagyot, végül akkorát rántott rajtam, mint Roxi, a belga juhászunk, ha pórázon sétáltattam a halászlaki töltésen. Ashley Flowersnek határozottan van érzéke a jó krimihez. Annak ellenére, hogy a könyv rejtélyes módon megszólított, nem vártam tőle nagy durranást. Szórakoztató, egyszerolvasós kikapcsolódással is kiegyeztem volna, ám ennél sokkal többet adott. Meglepett az idősíkok és nézőpontok szempontjából remekül kivitelezett dramaturgiájával, a karakterek jellemének tiszta ábrázolásával és a fantáziadús fordulataival. Kifejezetten összetett, mert viszonylag sok szereplőt mozgat, és több szálon zajlik a cselekmény. Ami nekem még külön tetszett, hogy nem csupán egy kiváló nyomozós sztorit kaptam, hanem egy picit családregényt, illetve lélektani drámát is. Olyan az egész, mintha a három kedvenc mű

„Az árnyakat az életünkből csak a szeretet űzheti el. ” Valójában nem tudom, lehet-e egy könyv látványos, de jobb szót nem találok Mörk Leonóra legújabb regényére. A leírások annyira élethűek, hogy nem csak a szereplők, de a tájak, az épületek is megelevenednek lelki szemeink előtt. Az alapos kutatómunka a történelmi háttér hiteles felépítéséhez az írónő védjegyének számít, és ezáltal válik igazán élvezetessé ez a történet is. A varázslat működik: az az érzésed, hogy térben és időben óriási utat tettél meg, mert olvasás közben egyszer csak az 1630-as évek Hollandiájában találod magad, és ez az illúzió nem ereszt az utolsó lapig. Azt gondolom, ez a legnagyobb erénye, mert bámulatos és fenséges, ahogy elragadja az embert ez a különös hangulat. A két ártatlan fiatal között hirtelen kibontakozó szenvedélyes szerelem nagyon megkapó. Sorsuk alakulása nem minden tekintetben a véletlennek köszönhető, de éppen emiatt olyan lebilincselő a történet. Cselszövések, félreértések, és előre nem láthat

„- Őszintén megvallva, én már nem tudom, mit gondoljak. Bármiről legyen is szó.” Nagy izgalommal vetettem bele magam ebbe a könyvbe. Az első világháború után még lábadozó London dekadens világa magával ragadó, izgalmas téma. Kate Atkinson jó érzékkel eleveníti meg ezt a romlott, élveteg hangulatot A léhaság szentélyei című regényében. A szöveg szinte szálakra bomlik, mert rengeteg szereplőt vonultat fel, történetüket részletekbe menően meséli el, és alapvető vonása, hogy egy-egy jelenet végén több a kérdés, mint a válasz. Lassú folyású, bő szavú írás. Atmoszférája van, és lebilincselő sztorija. Számos talányt gombolyít párhuzamosan, melyek egyenletesen futnak, és olykor egymásba gabalyodnak. Én kicsit hiányoltam a karakterek elevenebben elkülönülő ábrázolásmódját, és meglepett, hogy a hosszú, részletes felvezetést egy hihetetlenül gyors lezárás követte, de ez egy minden ízében realista, kissé posztmodern regény. Ütős, ritmusos, és rendkívül egyedi. Folyamatosan fenntartja az érdeklőd

„– Néha nem tudhatjuk, mire képesek más emberek. – Egy másodpercre elhallgatott. – Néha még azt sem tudjuk, mi magunk mire vagyunk képesek. ” Az első pillanatban, amikor szembe jött velem ez a könyv, tudtam, hogy kell nekem. Katy Hays: A kolostor című regénye külsőre lélegzetelállítóan gyönyörű. Tartalmát tekintve pedig olyan szokatlan, hogy jó időbe telt, mire felfogtam, mit olvastam valójában. A hangulat borongós, belengi valami baljós atmoszféra. Nem az okkultizmus vészterhes köde tehet erről, hanem az, hogy a főhős, aki egyben a narrátor is, végig szemérmetlenül hazudik. Élvezi, hogy a sötétben vaklászol, ráadásul arra se veszi a fáradságot, hogy igazán jól csinálja a megvezetést. Csak bűvészkedik, kártyát vet a szemed előtt, de ez éppen elég ahhoz, hogy amikor a legvégén felfedi előtted a titkát, te ne akard elhinni egy szavát se. Nem vitás, lehet ezt elegánsabban művelni, de az igazság az, hogy amikor valaki bevallja, hogy becsapott minket, az pont ilyen. Először értetlenkedünk,