„Az emberek általában inkább meghalnak, mint hogy megbocsássanak. Megbocsátani annyira nehéz. Ha Isten így szólna: „Választhattok: vagy megbocsátotok, vagy meghaltok”, sokan egyből rohannának koporsót rendelni.”
Annyira nélkülözi ez a regény a feszültséget, hogy csakis hálatelt szívvel tudok gondolni rá. Tiszta írás. Habfelhő-puha védőburok. Súlyos témákba megy bele, mégis tele van ringató vigasztalással.
A rózsaszín ház nem csupán menedék, hanem az elfogadás, a megbocsátás és a hit szimbóluma. Bár e falakat sem kerüli el a gyász és az irdatlan valóság, mégis biztonságot nyújtanak egy önmaga elől menekülő kamaszlánynak és színesbőrű dadájának.
Ebben a zárt közösségben mindennek megvan a maga helye, ideje. A napok lassan csordogálnak, és így telnek az oldalak is. A tragédia átfolyik a szereplők életén, kötelékeket erősít köztük, miközben tompán lüktet a bordáik között. A mindennapok a méhkaptárak körül forognak, és ezt egészítik ki a sajátos vallásos rítusok.
A rasszizmus, az erőszak és a kirekesztés árnyékával csendesen dacolva a rózsaszín ház népe felépíti a maga világát. Szeretetből, megengedésből, emlékezésből és reményből rakják a téglákat. Tulajdonképpen az élni, és élni hagyni elvét érvényesítik. Lehet ezt lázadásnak tekinteni talán, de háborúzásnak semmiképpen.
Nincs ebben semmi világmegváltó. A hit és a szerepvállalás fontosságát mutatja be a maga üdvözítően lágy modorában. A történet nem kegyetlenül húsbavágó, inkább meleg vacok a vacogó szívnek. A nyelvezet szépirodalmi igényességű, a cselekmény komótosan érlelődik, apránként pereg, akár a méz. Szimbolikája pofonegyszerű, mégis csodálatosan gyönyörű, megérinti az embert.
A realitás talaján kezd ugyan, de magasra
rugaszkodik végül, mégsem mondhatom, hogy ez a kárára válik. Jóleső, gyengéd és
nagyon szép olvasmányélményt nyújt, mert annyira igaza van. „Nincs nehezebb a földön, mint azt
választani, ami tényleg számít.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése