Tiszta lappal a világban

Finy Petra: Akkor is  Amikor először találkoztam Finy Petrával, az első gondolatom az volt, hogy ez a nő nagyon a helyén van . Mindig és mindenkor. Rövid, modern frizurája, őszinte, nyílt, megértő tekintete, magas, sudár alakja helyénvaló éntudatot, önteltség nélküli magabiztosságot és hatalmas békét, jóindulatot sugároz. Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, de sokan tanulhatnánk tőle, azt hiszem. Valamiért kellett nekem a könyve. Valamiért találkoznom kellett vele. Valami vezetett felé, öntudatlanul is. Talán pontosan azért, hogy végérvényesen megbizonyosodjak róla: jó úton járok. Élmény volt számomra és büszke voltam rá az első pillanattól kezdve, hogy ez a kedves, nagyon érzékeny és nagyon széplelkű, de határozott nő olyan közvetlenül és barátságosan fogadott. Magam sem értettem. A rajongásból rég kinőttem, nőkért pedig alkalmasint soha nem is rajongtam.  Azután elkezdtem olvasni a könyvét. Az Akkor is c. regénye felkavart, megdöbbentett, éles tükröt

Soha nem csupán "könyves" blogot szerettem volna indítani. Nem a recikért hajtok, és valahogy nem látom értelmét hogy leírjam még milliomodjára is azt, amit előttem már mások megtettek. Nem ajánlok könyveket. Persze ha a bejegyzéseimet olvasván te is a kezedbe veszed azokat a köteteket, amik engem megihlettek, én örülök, de igazából nem ez a célom.  Mint a bemutatkozásomban is írtam, az életről szeretnék beszélni. Bármilyen témáról, amit fontosnak, értékesnek találok és talán ti is annak találjátok. Úgyhogy elindítok egy Szeretem Szerda c. rovatot. Nem tudom mennyire lesz rendszeres, hiszen a témákat nem lehet erőltetni, de havi egyre biztosan számíthattok.  A napokban többször, és több barátnőmmel, ismerősömmel való beszélgetésben felmerült a női önbecsülés és annak - valljuk be bátran - abszolút hiánya. Hogy egy egészen orbitális közhellyel éljek: ha mindig kapnék egy százast, amikor egy nő ismerősöm olyasmit mond, hogy: "nem vagyok elég jó" , "túl

avagy: lám, így is lehet ezt! Mussoban az a varázslatos, hogy működik, amit csinál. Él. Musso egy hullámvasút. Egy érzelmi jobbra-balra kilengés. Mi több: műfaji kilengés, és a mutató nem csak ímmel-ámmal ugrál. Musso becsületesen megdolgoztatja saját magát és az olvasóit is. Musso jó. Mussó ötletes. Musso frappáns. Musso finom. Musso teli van meglepetéssel.  Magamhoz képest sokáig tartott, míg a végére értem Guillaume Musso: Az angyal hív c. regényének. Valahogy az utóbbi napokban mindig az olvasás maradt utoljára, pedig hónapok óta nem foglalkoztam könyvekkel és az irodalommal annyit, mint ebben a pár napban. Musso engem - bevallom készséggel - tisztességesen bevitt a málnásba. Már dörzsöltem a tenyerem, hogy lesz itt haddelhadd, mocskos lelki mélységekbe merülés, kígyó-béka, antimorális szenny, majd váratlanul és elegánsan Musso megugrott egy szintet. Első reakcióm az volt, hogy meglepődtem, ám olvastam tovább, megcsalatottságomban mégis elégedetten felkiáltván: "

Olykor semmi szükségem disztópiákra vagy fantasy történetekre, hogy a mi hazánknál és jelen korunknál igazabb, de keservesebb küzdéssel teli világba kalauzoltassam magam. Ehhez elég levennem a polcról  William Faulkner  bármelyik művét, hiszen az ő  gyötrelmesen bonyolult, múltban tapogatózó, évszázadokra visszanyúló, fájdalmasan déli prózája nem is állhatna távolabb a mi kelet-európai kultúránktól. A déliek egyszer-volt, hiteles zsenije, aki ivott, mint a kefekötő, de sosem akkor, amikor dolgozott, maga is megtapasztalta Mississippi állam farkastörvényeit, és hátborzongató hitelességgel ismét bepillantást engedett számomra ebbe a zárt, régmúlt, szégyenkezésben eltemetett világba  Eredj, Mózes  c. novellagyűjteményével.  Faulknert olvasni nem egyszerű feladat. Az ő logikusan megkomponált, ám sokszor nehezen érthető kifejezésmódja az én esetemben is, aki már jól ismerem írásművészetének ágas-bogas tematikáját, napokat vesz igénybe. Mert érteni akarom, mert látni akarom ma

Komolyan foglalkoztat engem egy kérdés, mert ez a blogírás számomra még elég rejtélyes valami. Van némi újságírói alapom, de őszintén megvallom, arra azért nem építenék Taj Mahalt. Regényeket, novellákat írok (mondjuk többnyire a sufninak), egészen gyerekkorom óta, nyertem is jó pár pályázatot amikor még fiatal voltam és naiv, ám erre se lehet ráfogni, hogy én már állati tapasztalt nőszemély lennék az írás terén. Azért valamicskét ezek mégiscsak jelentenek, remélem. Ha mást nem, legalább azt, hogy legyűrhetetlen hajlamom van az írásra, bármilyen formában. Ami a koromat illeti: nem tavaly töltöttem a 30-at, maradjunk is ennyiben. Azon kívül, mivel nem milliomos családban, kacsalábon forgó palotában nevelkedtem ügyeletes hercegnőként, és immár a harmadik városba költözve nyitottam ismét új fejezetet, azt hiszem a valódi életet is már jóval korábban bemutatták nekem. Sok blogot olvasok. Jobban mondva az interneten szörfözgetve ebbe is, abba is belenézek. Találkoztam már igazán

avagy miért nézel agyilag zokninak, kedvesem? Édes-drága, klisés Milly Johnson! Mese habbal. Tündérálom. A chick lit nem erről szól. Nem erről kellene szólnia. Ráadásul az elszórva adagolt, erőltetett humor az ilyen sztorikhoz kevés. Szórakoztass, röhögtess meg, forogjak együltömben a fene nagy jókedvtől. Ha már nem hihetek neked, legalább nevettess meg! Helen Fielding óta ebben a műfajban eddig ez senkinek sem sikerült. Elolvastam. Túl vagyok rajta. Milly Johnson: Yorkshire puding Klub . Azóta itt ülök és azon gondolkodom, miért néznek engem hülyének előszeretettel nemtársaim. Pláne az írónők 90%-a. Mert ezt csinálják. Agyalágyult, ténfergő, idióta, magatehetetlen, könnyen bőgős, naiv agyhalottnak néznek. Milly Johnson is ezt teszi, sajnos. Bájos kis történetet mesél el, remek szórakozás igazán, csak éppen egy szava sem valósághű, de még egy fél betűje sem. Ami alapvetően nem baj. A baj az, hogy szándékosan ültetnek a körhintára, ez esetben. Hazudsz, Milly Johnson, és amennyi

Megdöbbentő egyéjszakás kalandban volt részem. No nem a hagyományos értelemben, csupán hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy nem és nem tudtam letenni egy könyvet. Teltek az órák és én észre sem vettem.  A regény maga, ha jobban, közelebbről megszemlélem, igazából semmi különleges. Azt sem mondanám rá, hogy zseniális, ámbár talán mégis az, hiszen ébren tartott egész éjjel. Az én madaraim... a villanydróton ülve lesik a tájat. Nem találnak benne semmi őrjítőt, semmit, ami tombolásra késztet. Olykor bekapnak egy-egy legyet. Ennyi a titkuk. Meg a cikázás az égen. A tavasz. Az élet. Ha őket látom, a szabadságot látom. A szépet. A vágyat a szépre. A gondtalanságot. Ezért is őrzöm ezt az általam évekkel ezelőtt készített fényképet.  Josh Malerman madarai erre az önfeledtségre a legkevésbé sem emlékeztetnek. A  Madarak a dobozban c. regény meglepően remek. Legalábbis számomra ez abszolút meglepetés volt, ugyanis általában az ilyen bestseller könyvek nekem ko

avagy elhanyagoljuk "élőinket" Őszintén megmondom, az elmúlt napokban sok minden megfogalmazódott bennem. Az internetes közösségi médiákon állandó vita kerekedik már évek óta abból, hogy Mindenszentek, és Halottak napja környékén mi illendő itt nálunk, és mi nem. Sok posztot olvastam ez alkalommal is arról, mekkora tiszteletlen bunkók azok, akik nem a temetőbe mennek gyertyát gyújtani, hanem buliznak. A legfőbb probléma az, hogy ezek az elégedetlenkedők azzal sincsenek tisztában, merre az arra. Tisztázzuk most és mindörökre! (Húúú, de nagy szavak egy kezdő bloggertől..) Október 31. : Mindenszentek előestéje (kelta hagyomány szerint Halloween, ennek bemutatására most  nem térnék ki, már többen és többször megtették előttem) November 1. : Mindenszentek (vallási, avagy pirosbetűs ünnep) November 2.: Halottak napja (többnyire ekkor gyújtasz gyertyát és mész a temetőbe, ha ekkor születtél: cink  - én mondjuk ezen a napon jöttem világra, de azért remekül megvagyok)