Tiszta lappal a világban

„Minden beszélgetésük ilyen: mintha pénzérméket cserélgetnének a sötétben, amelyeknek az értékéről nincs fogalmuk. ” Tegnap azt mondtam valakinek, hogy gondolkoznom kell ezen a könyvön, mert lehet, hogy rosszul értelmezem. Azt a választ kaptam, hogy inkább arról van szó, hogy ezt a történetet sokféleképpen lehet értelmezni, épp ez az érdekessége. Bárhogy is legyen, ez a sóhajtásnyi írás a maga nemes, puritán egyszerűségében megkapó, fájdalmas, és mélyen elgondolkoztatja az embert. A dolgokat annyiféleképpen látjuk, ahányan vagyunk. Az agyunk mást fogad be, tapasztalataink alapján tökéletesen különböző információkat, benyomásokat szűrünk le ugyanabból az élményből. Számomra ez nem egy kései, lángoló szerelemről szól. Inkább a társas magányról, és az ábrándokról. Arról, amikor átírjuk a történetünket, mert vágyunk a kapcsolódásra, a lángra, a mélyre, az igazra, és igazolni akarjuk magunkat. Ki ne akarna felejthetetlen, nagy szavakkal élve: halhatatlan lenni? Mármint olyan értelembe

„– Egy férfi sohasem feltételezheti, hogy egy nő akarja őt. ” Sok bohókás, szívhez szóló gondolatot idézhetnék a könyvből, hogy el akard olvasni. Komolyan. Én mégis ezt idézem, mert ezt tartom mind közül a legfontosabbnak. Vezérfonal: gyönyörű, fényes, isteni vezérfonal. Az egész erre épül fel, úgyhogy azt kell mondanom, minden hibája ellenére ennél jobb szerelmes regényt még életemben nem olvastam. Főhősnőnk egy félénk, visszahúzódó, angyalian türelmes teremtés, aki leginkább a könyveket meg a virágokat szereti, és a hideg rázza a randizás irtóztató kínjaitól, mert a szociális interakció finoman szólva nem az erőssége. Nem tudja, hogyan mondja ki, amit érez, rögeszmésen kerüli a konfrontációt, tapintatos, és jóformán bocsánatot kér azért is, hogy lélegzik. Nem akarok belemenni abba a felvetésbe, hogy problémás-e az, hogy az önmagára találáshoz egy férfira van szüksége, mert nem egy férfire van szüksége, hanem valakire, aki prekoncepciók nélkül nézi és látja őt. Ez a férfi kérdez, és a

„– Elárulom, mitől leszek baromira dühös. Amikor az emberek megmondják másoknak, hogy hogyan kellene érezniük. Mostanában mindenki átkozottul tud mindent, és nekem elegem van ebből. ” Ez valami hihetetlenül aranyos volt. Olyan édes, mint a legfinomabb pite, amit valaha ettél. Habkönnyű és rózsaszín ugyan, de nem gagyi, és én nagyon-nagyon jól éreztem magam tőle. Ebben a műfajban az igazi kedvencem a Lauren-páros, de Sarah Adams ugyancsak tud valamit. A stílusa kevésbé humoros, és kicsit érzelgősebb is, viszont bűbájos. Valahogy úgy tudnék fogalmazni, hogy tiszta. Nem tudom, mennyire fejezi ki ez a szó, amit sugallni akarok, de egyelőre nem találok jobbat ennél. Oké, elismerem, hogy abszolút klisés, és a legkevésbé sem reális, de nekem jobban esik ilyen csicsergős sztorit olvasni, mint valami megveszekedett erotikától túlfűtött, beteges történetet két teljesen egészségtelen ember teljesen egészségtelen kapcsolatáról. A nyelvezete igényes, és a szereplők szinte egytől-egyig szerethetők.

„A videójátékokra mindig számíthat az ember. Elterelik a figyelmet a fájdalomról. Felszárítják a könnyeket.” Több szempontból sem az én világom. Egyrészt soha életemben nem játszottam online játékokkal, másrészt ez egy rendhagyó ifjúsági kötet. A szereplők tizenhét éves középiskolások, és ez számomra nem teszi egészen hihetővé. Viszont nem is leszek vele túl szigorú, mert ezeken kívül egyéb kivetnivalót nem igazán találtam benne. A történet pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Sötét, feszült hangulatú, és az E/1-nek köszönhetően nagyon könnyű belehelyezkedni. A főhősnő egy látszólag átlagos kamaszlány, akinek mindene egy online játék, melyet a barátaival csapatot alkotva játszik, amikor csak alkalma nyílik rá. Értelmes, talpraesett, megkörnyékezi az első szerelem is, de szörnyű titkot őriz, és valójában a saját lelkiismeretével vívja a legnagyobb harcokat. Ugyanakkor versenyt fut az idővel meg egy titokzatos, kegyetlen emberrablóval, a tét pedig nem kevesebb, mint a húga élete. A fe

„A nyelvnek szüksége van némi édességre, mondta anyánk. Megtanítja a szívet, hogyan kell szeretni. ” Akad azért egy óriási gondom ezzel a könyvvel. Hogy nincs még a kezemben a folytatása. Egy ifjúsági fantasy sorozat első része, tehát nem én vagyok a célközönség, de olyan édes és elbűvölően stílusos, hogy már az első sorokkal megfogott magának. Persze, nem volt nehéz dolga: szenvedélyesen szeretem a teákat, meg Ázsiát. A tajvani szerző hazájának mítoszait és legendáit alapul véve teremti meg a saját világát, ami elképesztően sokszínű és magával ragadó. Ennek a finom, igényes, mágikus hangnemnek köszönhetően az egész történet szinte életre kel. Tipikus, jóféle kezdő kötet. Lin alaposan bemutatja a császári udvar, és úgy általában a birodalom működését, bepillantást nyerhetünk a hatalmi játszmákba, a teamágia alapjaiba, és megismerhetjük a fontosabb szereplőket. Szépen megalapozza vele a későbbieket. Néha ugyan az volt az érzésem, mintha túl sokat akart volna markolni így elsőre,