„Sokan nem szeretik a happy endet, hamisnak és olcsónak találják, de a remény … a remény őszinte érzelem. A remény jó.”
Mostanában sokfélét olvasok. Egyszerűen megszólít egyik-másik, és akkor azt mondom: oké, gyere. Valahogy így volt ez a Holnap ilyenkor című regénnyel is. Straub egy olyan dimenzióját teremti meg az unalmas, hétköznapi életünknek, amiben valami csoda folytán lehetséges visszautazni az időben, és esély nyílik cselekedni, változtatni a múlton, és ezáltal a jelenen.
Ez a koncepció óhatatlanul gondolkodásra készteti az embert, még akkor is, ha Straub igyekszik minél realistább, minél földhözragadtabb lenni, ami témáját tekintve meglepően kontrasztos. Jóformán semmi sem történik, mégis megtörténik minden. Micsoda hatalom ez az időutazás, és micsoda ellenálhatatlan kísértés! Képtelenség lemondani róla. Függővé tesz.
A regény korántsem hibátlan, de annyira életszagú, hogy kibugyog belőle az egyik legalapvetőbb félelmünk: a másik elvesztésétől való félelem. Aki átélt már hasonlót, tudja, milyen tehetetlenül várni arra a bizonyos telefonra. Rettegünk attól a pillanattól, és bármit megtennénk, hogy elkerüljük. Ez a nagyon mélyen emberi vonás teszi ezt a regényt mégis érdekessé.
A végkicsengés nem akarja megváltani a világot, de a bizonyosság különös megnyugvással jár, ahogy a dolgokba való beletörődés végül mindig. Szűkszavúsága, egyszerűsége a javára van, mert nem válik elbírhatatlanná, de közben elmond valamit a természetünkről, arról, hogy kik vagyunk és kik szeretnénk lenni.
„Minden történet lehet komédia is, tragédia is,
attól függ, hol fejezzük be. Abban áll a csoda, hogy ugyanazt a sztorit
számtalan módon mesélhetjük el.” Gondolom, ebben áll a lényege, és ez végeredményben nem rossz,
egyáltalán nem. A Holnap ilyenkor sokat tud adni, ha nyitott rá az ember. És miért
ne lennénk azok? Hisz ez visz minket előre.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése