„Bors már megtanulta, hogy a legjobb, ha az ember marad a helyén, ott, ahová tartozik. Különben olyanokkal akad össze, akikkel nem kéne. Ez igaz a becsületesekre és igaz az alvilágiakra is.”
Az már biztos, hogy Ray és Bors ritkán maradnak a helyükön. Másként nehéz volna regényt írni róluk, pláne többet. Legyünk igazságosak: Whitehead olyasmit szolgál fel nekünk, ami nem a mi szájunk íze szerint való, mégse lehet ellenállni neki. Falni kell, habzsolni, tömni két pofára.
A könyvekkel az a helyzet, hogy vagy működik a varázslat, vagy nem. Egy szépirodalmi alkotó heist-regénye lehet dicsőséges diadal, vagy szégyenteljes bukta. Ez, kérem, úgy fordul a zsanérjain, mint a megvetemedett sufniajtó! Csikorog az egész miskulancia, és tudod, hogy meg kéne olajozni, de se idő, se kedv. Nyílik az, és ez a lényeg. Különben meg: pont a csikorgás a szépsége.
Bírod Rayt, szorítasz érte, de Borsért ölni tudnál. Ennyi az egész. Mindent ez határoz meg: egyetlen karakter, akiért golyó elé ugranál, késbe rohannál, füstbe mennél. A többiek a futottak még kategóriában a színes vegyesköret ebben az elképzelhetetlenül fantasztikus, simlis, korrupt, pusztuló, önmaga hamvaiból fel-feltámadó, csodálatos és elragadó harlemi világban.
Nem mondom, kell ehhez egy speciális ízlés. Valami megengedő, rugalmas irodalmi gusztus, és rengeteg türelem. Ugyanis a regény túlírt, túlzsúfolt a maga milliónyi rendezetlen ecsetvonásával. Ráadásul távoli, hiába, hogy a szabályai örökérvényűek. Így élni állandó kötéltánc a szédítő magasban, és a védőháló csupán improvizatív. Talán ezért ragad ennyire magával, hisz a könnyű sorsokban kevés a mítosz.
„A
város magához tért, ők túlélték, a jövő elérkezett, és szarul nézett ki.” Ezzel indít a
történet, és ide is fut ki. Harlem egy főnixmadár, és ez lenyűgöző a maga
nemében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése