Tiszta lappal a világban

„Nos, mi lenne, ha mostantól megpróbálnál saját magadnak élni? ” Eleinte viaskodnom kellett ezzel a történettel. Az esetlegesnek látszó töredezettsége zavarba ejtett, és a jellegzetesen japán ismertetőjegy: a lecsupaszított mondatok nem könnyítették meg a dolgom. Mégis, meglepő erő van ebben az egyszerű, tompa nyelvezetű szövegben. Felkavaró és elszomorító, megérintette a lelkem. A téma már eleve küzdelmes. Az anya, aki szolgalélekkel nevelte fel távolságtartó, neheztelő fiát. Az anya, aki idős korára végtelenül, bántóan elmagányosodik. Az anya, aki egyszer csak beteg lesz. A fiú, aki immár házas, és feleségével első gyermekét várja, visszagondol eddig megtett útjára, és kérdéseket tesz fel magának. Mondjuk, az apjáról, akit sose látott. És az anyjáról, akit sosem ismert igazán. Arról a bizonyos egy évről… Csakhogy itt, mindennek a végén a legfontosabb dolgok nem számítanak már. Ami számítana, az egy fél tűzijáték. Az ember mindig nagy dolgokra gondol, valami nagyot akar tenni a másik

„Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?” Annyira szíven ütött ez a hosszúra eresztett novella, mint kevés könyv mostanában. Én ugyanis hiszek abban, hogy ilyen apróságokon múlnak a nagy dolgok. Hogy kétellyel, kérdésekkel kezdődnek a jelentős változások. Egyetlen ember másként vélekedése tömegek életét változtathatja meg rossz vagy jó irányba. Ebben a történetben az utóbbiról olvashatunk. Egy hétköznapi férfi, akinek van veszítenivalója, mégis a nehéz utat választja. A helyes cselekedet mellett dönt, kerüljön ez neki bármibe. Sokszor elég ennyi, mert a kő gördül, és ha hosszú időbe telik is, a jótett idővel beérik. A változás ott, abban a pillanatban elkezdődik, hogy ez a férfi másként dönt, mint a körülötte élők. Azt választja, hogy segít, hogy megteszi, amit tud. Valószínűleg ő nincs tisztában vele, milyen bátor és kivételes ember. A kivételes embe

„Amikor nem értjük az egész képet, hajlamosak vagyunk kitölteni a hiányzó részleteket, mint egy mondatnál, amit akkor is el tudsz olvasni, ha hiányzik belőle az összes magánhangzó . ” Namrata Patel regénye kevés pozitív véleményt kapott, pedig határozottan jó regény. Nem világmegváltóan zseniális, de ötletes, őszinte és húsbavágóan fontos témát boncolgat a maga egyszerű, letisztult módján. A sorok nem izzanak, még csak nem is parázslanak, viszont ez a pár lépés érzelmi távolság kifejezetten jót tesz a történetnek. Meena Dave a legnagyobb biztonsági játékos, akiről valaha olvastam. Okos, talpraesett, izgalmas, de az emberi kapcsolatoktól, a kötődéstől következetesen távol tartja magát. Nincs ebben keserűség, de aki megszokja az egyedüllétet, annak nagyon nehéz társas lényként funkcionálni, főleg egy olyan helyzetben, amit nem ért. Tökéletesen életszerű, hogy az első lény, akit közel enged magához, egy kiskutya. Egy ártatlan, játékos, vicces jószág, egy őrületes szeretetgombóc. Egy állat